egyszerre lélegzetelállítóan valós és mesés, közeli és távoli, fehér és fekete. Ja, és mindezek között természetesen az átmenet is. Két remek színész tolmácsol valami olyasmit, amely bennünk is dúl időnként, és mutat rá olyan gondolatok helyénvalóságára vagy éppen helytelenségére, mely nap mint nap átsuhan az agyunkon. Miért tetszik nekem különösen az Egy makulátlan elme örök ragyogása? Mert magam is küzdök hasonló problémákkal, mint Joel; mert én is olyan egyedi jelenséget keresek, mint Clementine; és mert én is tartok egy kissé az emlékek erejétől. Hm, csak csendben merem megkérdezni: ki nincs így mindezekkel? Kommentek Legyél te az első, aki hozzászól! Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!
Időnként akciófilmeket megszégyenítő feszültséggel szembesülünk, helyenként kézzelfogható drámai pillanatokat élünk át. Ez ad egészséges lüktetést a mozinak, ettől gördülünk akadálytalanul a végkifejlet felé, amely ugyan meglepően sablonos (bár Kaufmannál sosem lehet tudni, nem tudatosan az-e? ), de a teljes történet ismeretében mindenképpen kiszurkolt. A másik dolog, amely ritmusossá teszi a sztorit, a két főhős egymástól végletekig elütő személyisége. Clementine (a nagyszerű és általam oly imádott Kate Winslet) spontán, akaratos, impulzív, harsány, kiegyensúlyozatlan és pengeélen táncolóan renitens, míg Joel (a sajnálnivalóan életszerű Jim Carrey) megfontolt, szabálykövető, elmélkedő, visszahúzódó, motyogóan csendes és bizalmatlan. Úgy zárják ki egymást, mint Clementina változó hajszínei (vörös, narancs, kék) és a konzervativizmus, mégis képtelenek vagyunk megkérdőjelezni igaz és bombaerős, egymás iránti vonzalmukat. A Makulátlan elme épp ezért és épp ezért mégsem teljesen szerelmes film.
Úgy lő ugyanis a korábbi prime számaihoz közel hasonló volumenben, hogy közben jóval messzebb játszik a kaputól. Mielőtt valaki azt hinné, hogy ez az ún. Zubkov-hatás, ki kell ábrándítsam. Kane annyira nem mozsárágyú jelleggel céloz, hogy konkrétan neki a legmagasabb az xG/lövés arányszáma az idei szezonban a PL-ben (0, 14). Vagyis: ha lő, az helyzet. Nem kicsi. Ennek alapján akár azt is hihetnénk, hogy akárhányszor Kane a labdához nyúl, instant az életveszély az ellenfelek kapui előtt – és nem is tévednénk nagyot. Kane ugyanis nincs sokat játékban: a labdaérintései száma alapján nincs a liga első 130 játékosa közül, és meccsenként mindössze eggyel ér hozzá többször a zsugához, mint az a Danny Ings, aki kifejezetten megsértődve veszi tudomásul, amikor egy gól megszerzéséhez kétszer is meg kell simítania a lábával a labdát. A végére még egy dolog (de ez már tényleg haladó szint, B. György nebulónak mesélni sem szabad róla), az ún. DAVIES-mutató. Ez egy olyan komplex index, amely képes számokkal kifejezni – és így összehasonlíthatóvá tenni – azt, hogy egy játékos labdás akciói mennyiben növelték annak az esélyét, hogy csapata gólt szerez (és vice versa, csökkentették annak valószínűségét, hogy gólt kap).
Csanádpalota polgármestere újabban Facebook élő videóban próbálja lejáratni a vele egyet nem értő lakosokat, de csak saját magát sikerül neki. A településen új értelmet nyert a mindig van lejjebb kifejezés. Rendkívül csípi Debreczeni István szemét, hogy nem minden csanádpalotai borul térdre zseniális tudása előtt, sőt mi több, egyesek még azt is megengedik maguknak, hogy az alattvalói előtt végigvonuló király meztelenségére hívják fel a figyelmet. De az ennél történelmében csak szebb napokat látott városban ma nem lehet csak úgy büntetlenül megúszni a felségsértést, a 21. századi hivatal Facebook élő videóban vág vissza. Vagy legalábbis próbál, mert ebből a tapasztalatok alapján csak alpári sértegetés és vádaskodás lesz, amivel a polgármester nem csak magát, hanem egész Csanádpalotát lejáratja. Mintha csak Márki-Zay Pétertől kapná a kommunikációs tanácsokat. Teljesen mindegy egyébként, hogy Debreczeni István csak saját fejében létező vélt sérelmeket – amiből egyébként igen sok van – akar ilyen formában megtorolni, vagy valaki tényleg "beszólt" neki, településvezetőként ilyen mélyre süllyedni mindenképpen méltatlan, a tisztségére való teljes alkalmatlanság oktatni való bizonyítéka.
A stúdió, ahova ekkor mentünk, gyönyörűen nézett ki. Az volt az érzésem, hogy időből is több állt rendelkezésünkre. Persze még itt is volt egy producerünk (David Prater), aki irányította az egész folyamatot, de összességében az egész élmény igazán lenyűgöző és újszerű volt. " Petrucci szintén beszélt a lemezen található Pull Me Under című dalról, mely a Dream Theater legnagyobb slágere ezidáig. Elmondása szerint soha nem gondolták volna, hogy ez a dal bekerül a rádiók játszási listáira, vagy rendszeresen feltűnik majd az MTV képernyőjén. "Progresszív metal zenét akartunk írni. Nagy rajongói voltunk a Yes-nek és a Rush-nak, de szintén kedveltük a Metallicát és más hasonló bandákat. Úgy adtuk ki a lemezt, hogy a daloknak nem igazán volt popzenei szerkezete, és hosszúak is voltak: a Pull Me Under például nyolc perces, legalábbis eredetileg. Az egész album úgy lett összeállítva, hogy kevésbé próbált megfelelni a kereskedelmi elvárásoknak. Jellemző volt az is, hogy a Pull Me Under klipjében látható felvételeket a turné alatt, egy klubban kellett rögzíteni.. az egész nem volt előre eltervezve. "
Március 18-án Houstonban lépett fel a Dream Theater, a banda frontembere, James LaBrie pedig a koncert közben indulatosan reagált azokra a vádakra, amelyek szerint playbackel a színpadon. A Loaded Radio beszámolója szerint a gyanúsítgatás nagyjából egy hónapja kezdődött a Bridges In The Sky című dal egyik koncertfelvétele kapcsán, amelyre a YouTube-on és a Reddit-en is több olyan komment érkezett, mi szerint az énekes csak playbackel és néhányan azt állították, hogy ők is hasonlót véltek felfedezni a banda fellépésein. LaBrie így reagált ezekre a vádakra: "na, akkor most tisztázzunk valamit, oké? Pár seggfej azt állítja, hogy playbackelek? Hát basszák meg! Soha az életben nem csináltam ilyet. Vannak olyan részek, amiket egyszerűen csak mélyebben énekelek, de nyilván ez a lehetőség elképzelhetetlen számukra. Most komolyan, mi a fasz van a kommentelőkkel mostanság? Ha meg valamit tényleg rosszul csinálok, jöjjenek ide, és mutassák meg, hogy lehetne jobban! Azt hiszem, kezdek megőrülni így a turné végére. "
Ugyan a teltház nem jött össze, az ülőhelyek mindegyike gazdára talált, és a küzdőtéren is jó kétharmadig zsúfolódott a tömeg, ami nem is csoda, hiszen aki valaha szerette a Dream Theatert, jó eséllyel nem hagyta ki ezt a valóban különleges programot. Elvitathatatlan tény, hogy a zenekar nem most áll kreativitása csúcsán, ahogy az is biztos, hogy nem ez a legerősebb felállásuk, ha azonban az ember nem eleve fanyalogva állt ehhez a bulihoz, akkor tulajdonképpen nem nagyon lehetett belekötni a látottakba. Persze tény, hogy LaBrie már nem énekel úgy, mint húsz évvel ezelőtt, mint ahogy Mike Mangini játéka sem lett kevésbé hideg és gépies, de egyrészt ezek olyan körülmények, amelyekkel a csapat rajongóinak már hosszú évek óta tisztában kell lenniük, másrészt pedig némi toleranciával egyáltalán nem teszik élvezhetetlenné az előadást. Voltak kínos LaBrie-pillanatok? Persze. Hiányzott egyes tételeknél Portnoy? Egyértelműen! De ettől még az egész este úgy elrepült, mintha fele ennyi sem lett volna, illetve folyamatosan lúdbőrzött a karom.
Ráadásul úgy tűnt, a zenekarnak tényleg nagyon bejött a fogadtatás, LaBrie gyakran kifejezetten bő lére eresztett, sztorizgatós konferanszaiból legalábbis az jött le, hogy nem csak kötelességből nyilatkozik elismerően a magyar közönségről. Ha már a kanadai énekesnél tartunk, természetesen nem lehet elmenni amellett, hogy James épp aktuális formája nagyban meghatározza, milyen képet mutat a zenekar egy adott estén. És ugyan a magasak jelentős részét kénytelen már elspórolni, összességében alig akadt kifejezetten gyenge pillanata, azaz számomra simán hozta a zavartalan nosztalgiához szükséges szintet. Ellentétben a csapat másik sokat támadott tagjával, Mike Manginivel, aki valóban iszonyatosan technikás és képzett dobos, a szett második fele azonban egyértelműen rámutatott, hogy egy ilyen programnál nem képes pótolni Mike Portnoyt. Ahogy a ride-ot kezeli, az valóban mesteri, illetve tényleg bármely kezével képest akármit leütni, de egész egyszerűen nincs meg játékában az a fifikás lüktetés, vagy ha úgy jobban tetszik, stenk, ami anno rendkívül sokat tett hozzá az Images dalaihoz.