Nem tudjuk pontosan, mikor született, de azt tudjuk, hogy mielőtt a 867-es esztendő februárjának egyik napján, távozott, mind a tíz égtáj felé legyintett egyet-egyet, s kényelmesen megigazította magán szerzetesi öltözetét. Rá jellemző, kifejező búcsú volt ez. Fanyar, de könnyed és méltóságteljes. Mint amilyenek reggeli beszélgetései szerzeteseivel Huo-to folyó parti kolostorában. Meghökkentő kérdésfelvetések és válaszok, könnyed, de hibátlan bölcseleti rendszert alkotó következtetések, állítások jellemzik Lin-csi beszélgetéseit, melyek mindig a lényegről folynak; a létezés és a boldogulás nagy kérdéseiről. Tartalom A szerző előbeszéde 5 Csakis könnyedén 7 Beköltözött egy nagy fa odvába 9 Fizessétek hát meg a szeder árát! 11 Hagyjuk mára a filozófiát! 13 Nézzétek meg jól a pogácsát! 15 Általában elég egy pofon 17 Mi ez itt? Élet vagy halál? 19 Utálatos, ronda állat a test! 21 A rigmust húzták elő 23 A Tanítást akarom! Lin csi apát game. A tanítást! 25 Buddhává válnak - ha akarnak 27 Semmi szentség nincs a Tanításban?
Epizódokat, pillanatképeket, apró mozzanatokat villantok fel mindenekelőtt a fiatalember életéből, akinek a közelében majd gyakran ott találjuk az öreg apátot. Nem egyszer huszadrangú mellékszereplőkkel is megismerkedünk, ám meggyőződésem, hogy elbeszélésem végére plasztikusan rajzolódik majd elénk mindkettőjük alakja. Hiteles és meggyőző összkép felmutatására törekszem, amelyből jellemképüket, szellemi öltözetüket is megismerjük. Egy csepp tudás, mi az? Mindenekelőtt lássuk az apát és pesti rokona legszembetűnőbb vonásait. Azokat a vonásokat, amelyekből életük jellemző történései következnek. Kis túlzással az apátot és fiatal rokonát egyformán rejtőzködő természetűnek mondhatjuk, sőt, azt sem tagadom, hogy gyakorta viselnek álöltözetet. Reggeli beszélgetések Lin-Csi apát kolostorában | MédiaKlikk. Őszinte örömmel álcázzák magukat. Az inkognitó igen kellemes és biztonságos viselet. Rejtőzködő kedvükben nemcsak jellemző emberi tulajdonságaikat, a környezetükben elfoglalt helyzetüket és szándékaikat igyekeznek eltitkolni mások elől, de meglátásaikat és tudásukat is.
Lin-Csi apát beszélgetései - YouTube
Bármennyire is szerettem volna, időhiány okán sosem értem a 2014-es eredeti végére, de a GOTY és hiperszuper újrakiadások egyik előnye, hogy ilyenkor újra felszínre kerülnek a játékkal kapcsolatos gondolatok, élmények. Amennyiben ezek az emlékek pozitívak, az érzés sem marad el: mégiscsak folytatni kéne. Ez pedig a Divinityre abszolút jellemző, amelynek már az alapkiadása is magával ragadó, nem csak, hogy egy vérbeli fantasy RPG, abból is a klasszikus, kőkemény fajtából, hanem ehhez képest is találunk némi pluszt. Jelen konzolgenerációról egyébként is hiányzott egy ilyen nagy komplexitású szerepjáték. Az új változat ennek ellenére nem csak platformbővítés: a történet fő szálát jobban kibontották, és lecserélték minden NPC hangját minőségibb szinkronokra a jobb narratíva érdekében. A szerepjátékrendszer is változott, a varázslatokat átalakították, bekerült a dual-wielding, megjelentek a különböző típusú és hatású gránátok. Az Enhanced Editiont telepakolták tartalommal, ami nem csoda, már az alapjátékban olyan opciókkal találkozhattunk, amelyeket a közönség már megkapott régebbi alkotásokban, de újabb címekben azóta sem, ilyen például a kooperatívban végigtolható kampány is.
Persze ehhez az az alapfelállás is szükségeltetik, hogy kapásból két szereplővel vágunk neki a kalandnak. Egyikük sem NPC vagy akár bólogató csapattag, mivel mindkettőt mi irányítjuk egyjátékos módban a párbeszédek során, ráadásul önálló résztvevőként. Elsőre furcsának tűnhet, de ez azt jelenti, hogy kvázi vitatkozhatunk magunkkal egy-egy szituáció megoldása közben, és egy minijáték dönt majd, kinek az akarata érvényesül. Multiplayerben ez nem annyira izgalmas, egyéb esetben pedig ez egy egészen asztali szerepjátékokra hajazó megoldás, amit személy szerint zseniálisnak tartok, de ha valakinek teher, beállíthat viselkedési sablont is. A meghozott döntések befolyásolják az adott karakterünket különböző tengelyeken (pragmatikus-romantikus, vezér-követő és hasonlók), mely a személyiségük egy-egy aspektusát reprezentálják. Hőseink egyébként egy olyan rend tagjai, akik a mágia sötét oldala által korrupttá vált varázshasználókra vadásznak - gyakorlatilag nyomozók. Így egy gyilkossági ügy felgöngyölítése szólítja őket Cyseal orkok által ostromolt városába, ám más rejtélyekbe is hamar beleütközünk majd.
Nyúlszívűeknek itt nem terem babér, de a gőgös gyík (Red Prince), a démoni muzsikus (Lohse), a sziporkázó élőhalott (Fane), a karakán törpe (Beast), a magának való zsoldos (Ifan ben-Mezd) és az emberi húst sem megvető elf orgyilkos (Sebille) mind arra várnak, hogy rajtuk keresztül döntsük el Rivellon sorsát. Fantasztikus egy csapat ez a lehető legszélesebb skálán mozgó, gazdagon kidolgozott személyiségekkel, akiknek megvannak a maguk mozgatórugói, céljai, tettei. Elöljáróban csak annyit, hogy hatalmas élmény megismerni mindegyikőjük múltját. Természetesen bármennyit csiszolhatunk előre beállított tulajdonságaikon, de akár a semmiből is létrehozhatunk egy vadonatúj arcot, hogy saját ízlésünkre szabva egyéniséget adjunk neki - faja, kasztja és külleme csakis az aktuális hangulatunktól függ (a leglogikusabb megoldás az, ha eltérő erejű segítőket, vagyis távolsági és közelharcost, mágust, valamint bérgyilkost egyaránt beválogatunk a bandába, ezáltal mindennemű eshetőségre felkészülhetünk).
Nemcsak a zeneszerző, hanem a szinkronstáb teljesítménye előtt is fejet kell hajtanunk, hiszen minden szöveget megtöltenek élettel, és elérik azt, hogy meg se forduljon a fejünkben egy hosszabb diskurzus átléptetése. Ez nem kis érdem egy tengernyi betűvel felruházott szerepjátékban. Örökké szépek Ha ne adj' isten a magas újrajátszási faktor ellenére sem találnánk már több kihívást a kampányban, még mindig nekifuthatunk három másik játékossal kooperatívan, vagy áthívhatjuk a havert egy osztott képernyős mókára. Belekóstolhatunk a csapatokat egymásnak eresztő PvP-aréna opcióba, nyakig merülhetünk a felhasználók által készített modokban, sőt a stúdió készült egy igazi finomsággal is: a Game Master megidézi a táblás szerepjátékok idejét, egy valódi játékmester kezébe helyezi a szórakozás kulcsát. Hosszú oldalakat lehetne még teleírni a Divinity: Original Sin II pozitívumaival, de már ennyiből is pompásan leszűrhető, hogy a Larian Studios elérte azt a csúcsot, amit jelenleg el lehet érni egy izometrikus nézetű, körökre osztott szerepjátékkal, a korona pillanatnyilag egyértelműen az övék (az első patch pedig még tökéletesebbé tette).
A fizikaórákon tanultakat előszeretettel próbálgathatjuk az ellenfeleken (ezt speciel ők kevésbé élvezik majd, mint mi), vagyis szabadon házasíthatjuk a vizet, az elektromosságot, a tüzet, a mérgeket, a gőzöket, a vért, mindent. Arzenálunk bővítésére szolgál a skill crafting névre keresztelt funkció is, amivel a birtokunkba került mágikus könyveket boronálhatjuk össze egy még erősebb változattá. Így teremthetünk többek között vérből vihart (Blood Storm), tehetjük elektromossá a bőrünket (Jellyfish Skin), és szívhatunk el életet a kisugárzásunkkal (Vampiric Hunger Aura). Ha ezt a látványos szisztémát kombináljuk a körökre osztott stílussal, a harcrendszer sajátosságaival (például a szintkülönbségek és a fedezékek kiaknázásával) és felszerelésünk rúnákkal súlyosbított mikromenedzsmentjével, piszkosul szórakoztató összecsapásokat kapunk eredményül. Már ha nem a legkeményebb nehézségi szintet preferáltuk, abban az esetben ugyanis elő kell kaparni a koponyánk legaljáról minden csepp gógyit, és profi stratégaként megfontolni a legapróbb lépést is.
Az Original Sin tehát meglehetősen mély, illetve komplex, nem egy gyors anyag... gyakorlatilag teljes odaadást igényel, egy jó 70-100 óra bizonyosan van benne, újrajátszást nem számolva. Tipikusan az a cím, ami mellett nem nagyon fogunk tudni mással játszani, így felmerül a kérdés, hogy mennyire sikerült átültetni egy ilyen hardcore alkotást konzolokra, ahol ritkább az ilyesmi. Nos, a válasz szerencsére megnyugtató. Az irányítás például közel hibátlan, leszámítva talán az inventoryban való navigálást, és lássuk be, nagy előny, hogy a küzdelmek nem valósidejűek. Az átállásom számítógépről a kontrollerre zökkenőmentes volt, a tutorial is igényes. Az Enhanced Editionben így már triviális volt, hogy az osztottképernyős co-op is megjelenjen, ami nem csak konzolokon, hanem (ellentétben más játékokkal) PC-n is elérhető, amennyiben két kontrollerrel rendelkezünk. A nehézségi szint is úgy lett belőve, hogy a játék minél szélesebb közönséghez eljusson, így a harci nehézségeket csökkentő explorer módban bárki megismerheti a sztorit, de kapunk egymentéses-egyhalálos taktikus fokozatot is.
Már az első helyszín rengeteg felfedeznivalóval kecsegtet, és bőségesen akad tennivalónk harc nélkül is. Mint az ilyen játékoknál általában, órákig elszöszölhetünk a karakteralkotás beállításai között, és mivel a Divinity saját rendszert használ, oda kell figyelni, mit hogyan alkalmazhatunk majd kalandos utunkon. Fő lehetőségeink nagyjából a szokásos fantasy kasztokra korlátozódnak, de a környezet és a harcrendszer izgalmasabbak. A természeti elemek, tereptárgyak és a mágia egymást erősen befolyásolják, rengeteg kombinációt tapasztalhatunk ki. Tárgyakat pakolhatunk csapdákra, a tüzeket elolthatjuk vízvarázslattal, vagy vizeshordóval, a méregfelhőt érdemes felgyújtani, csakúgy mint az olajat. A varázslatok, bombák, főzetek is erősítik ezt az aspektust, valamilyen kiaknázható effektet applikálva a szerencsétlen ellenségre. Az ütközetek egyébként körökre osztva zajlanak le, akciópontokból gazdálkodhatunk, melyeknek egy részét átvihetjük a következő fordulóba, ha netán spórolunk egy eposzibb cselekvésre.