hogy a szót ne csűrjem, igém soká ne csavarjam, ott, az öreg óvodában, víg élet folyt szakadatlan. nem kaptak tovább helyet, hát egy szép napon elhagyták Társaikkal kezet fogtak, A Kökörcsin utca végén óvodáskorból kinővén ment piszén piszénk oda. ELSŐ BÉBE ment az apró, oda ám az a csöpp boglyos, piszén pisze kölyökmackó.
Örömében felkiált, ölbe kapja csöpp fiát: – Vackor kölykem, Hogyan császkáltál ide? 1. fejezet: Megismerünk egy pisze kölyökmackót, aki mindig elcsavargott az erdőn Hol volt, hol nem, messze, messze, volt egy boglyos, lompos, loncsos és bozontos, Vackor nevű kicsi medve, nem is medve, csak egy apró, piszén pisze kölyökmackó. Az az apró, kölyökmackó, az volt ám csak nagy csavargó, egész nap járta az erdőt – hiába kereste anyja, bömbölt utána az apja, nem lelték a csöpp tekergőt. Hát egy szép nap, alkonyatkor, megint messze kószál Vackor, csalta játék, tarka lepke – itt egy kicsit vackort szedett, vackort, azaz vadon termő erdei vadkörtét, ahogy vadon termette az erdő, ott egy kicsit fára mászott, le a fáról, föl a fára, szagos fűbe heveredett, barlangba bújt bújócskázva; addig, napnyugodtig, míg elérte, el az este. Este, este, csöndes este, sötét a távol, a messze, sötét a hegy és az erdő. Fenn az égbolt elsötétül, a kék sötétebbre kékül, sötét dunyha: száll a felhő. Fél is ám a kicsi medve, megriad a pisze mackó, menne haza árkon-bokron, futna átal dimben-dombon, bújna anyja bundájához, apjához a csöpp csavargó.
Nem megmondtam, el ne kószálj, tiltottam, hogy messze bóklálj, hanem ez volt az utolsó – többet minket nem ijesztesz, hét határra nem tekergesz, mert aszondom, kutya brumma: holnap reggel kézen kaplak, és az óvodába adlak, az ám, te pisze csavargó. És apjával akkor hazasétált Vackor. 2. fejezet: Vackor elindul az óvodába Másnap reggel a napocska fönn az égen, fönn a kéken, fönn a világ tetejében sugarát özönnel ontja; rásüt a kerek világra, rá a hegyre, az erdőre, fűre, fára és a virágra; beragyog az erdő mélyén Vackorék hűs barlangjába, és a barlang hűvös mélyén ama alvó kölyökmackó híres, neves, nevezetes, piszén pisze csöpp orrára. Szól is Vackor édesanyja: – Ne aludj már, te mihaszna! Kelj föl hamar, kölykem, édes! Reggelizni, héj, te éhes! Nézd, hogy süt a napocska, épp arra a piszén pisze orrodra! Hanem bizony nevezetes nem hallgat anyja szavára – egyet mordul, kettőt ásít, messze hangzót, óriásit, s fordul szépen a hasára. Apja is szól: – Kutya brumma! Meddig kell még az a dunna?
Hát az apja micsinál? Talán nyugodtan pipál? Ugyan nem, hanem az erdőn kölyke után ordibál: – Vackor fiam, hallod-e? Héj, te kölök, fuss ide! Szaladj hozzám, hogyha mondom, mert elraklak, rontom-bontom! Hanem mire kiabál? Csöpp kölykére nem talál. Bejárhatja, be az erdőt – mehet átal mászhat átal sűrű erdőn csatangolhat, barlangokban barangolhat, míg egy fa alatt meglátja, nagy hüppögve megtalálja, meg a boglyos, piszén pisze csöpp tekergőt. Örömében felkiált, ölbe kapja csöpp fiát: – Vackor kölykem, Hogyan császkáltál ide? Benne a csukának, a Dunának és minden vizek urának kalapja van, s így képzelem el eme állatot most is magamban. S öt csillagot kapott akkor Violától a Vackor. 6 hozzászólás Simiréka I >! 2018. augusztus 2., 20:49 Hároméves mindent fal, ami vers, verses mese, amiben tobzódnak a rímek, pörög a történet, és úgy ragad rá a szöveg, hogy már ő is rímekben kéri a reggeli tejet. Vackor meséivel pár napja ismerkedik, de folyton kéri, keresi, beszél róla. Amikor a könyvből felolvasok neki, Márkus László hangja idéződik fel bennem, az, ahogy gyerekkoromban néztük a mesét, hallgattuk a történeteket az ő utánozhatatlan előadásában.
Addig nagy igyekezettel, szörnyű kedvvel próbált Vackor, ama boglyos, lompos, loncsos és bozontos bundájának ártani. Hát jól tette apja Mackor, és anyja Mackorné asszony, hogy a híres piszén piszét kezdte ráncba rántani. Használt neki mondhatom, használt az a fényességes kacsalábon pergő, forgó, gyönggyel ékes óvóda, igen nagyon! Mennyi játék! Hogy soroljam? Mert a mézet nem szerette, megszerettették vele… mert nem tudott jól játszani, szólt neki Domokos Matyi. Szólván szólt a jó Domokos: "édes kis Vackor, gyere, megtanítlak játszani én, mert nagyon játékos vagyok én, fő-fő játékos vagyok én. De amire megtanítlak, nem amolyan durr bele. És mivel ő piszesége sose látott kanalat, meg kellett tanuljon enni, és a szép evésben senki olyan gyorsan nem haladt! Meg mászhatnékja volt mindig, mászott az asztal alatt. Asztal alól brummogot, hó-hahó-hahó-hahó, fára mászni vóna jó! Volt napos vagy hatvanhatszor, és bizony akkor volt a legboldogabb Vackor, mert addig még azt se tudta hogy milyen is a hajó.