El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem. ) 6 (Mellékdal) (Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihűl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz: Csobog a langyos víz, fürödj meg! Ime a kendő, törülközz meg! Sül a hús, enyhítse étvágyad! Ahol én fekszem, az az ágyad. ) Gondolataim József Attila Óda című verséről… Be kell vallanom, akármilyen furcsán is hangzik "beleszerettem" ebbe a versbe. Nem most vagy legalább 30 évvel ezelőtt. Van egy kötetem, az a könyv kinyílik ennél a versnél. A szerelemről így írni, ahogy ebben a versben József Attila írt a világirodalomban addig nem írt senki, lehet, hogy az óta sem. Ha akarod, ha nem elragad a hangulata! Egy hirtelen, elemi erővel fellángoló majd gyorsan elhamvadó szerelem ihlette. Minden benne van, amit a szerelemről valaha ember érzett, átélt és gondolt. Ráadásul ezt a csodálatos költeményt pont élete egyik legnehezebb időszakában írta, amikor fázott, éhezett, nélkülözött és beteg volt.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt – ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd, ha majd nem leszünk! …" – megszólítanak. Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős – az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom! A világ vagyok – minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel – mai magyarok! … Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés. 1936. június József Attila: Bukj föl az árból Ijessz meg engem, Istenem, szükségem van a haragodra.
2 Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magányt s a mindenséget. Ki mint vízesés önnön robajától, elválsz tőlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol közelében, zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha! 3 Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak. Minden mosolyod, mozdulatod, szavad, őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt. A pillanatok zörögve elvonulnak, de te némán ülsz fülemben. Csillagok gyúlnak és lehullnak, de te megálltál szememben. Ízed, miként a barlangban a csend, számban kihűlve leng s a vizes poháron kezed, rajta a finom erezet, föl-földereng. 4 Óh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít?
Légy oly ostoba, mint majd a halál. Nem lehet soha nem igaz szavad – jó leszel, erős, békés és szabad vendég mult s jövő asztalainál. 1935. augusztus 6. clock tag pencil
A weboldal viselkedésalapú reklám cookie-kat használ, az adatkezelésre az Adatkezelési tájékoztatóban leírtaknak megfelelően kerül sor. A MINDET ELFOGADOM gomb megnyomásával a szükséges és a marketing cookiekat is elfogadja. A Beállítások módosításával módosíthatja a cookie beállításokat. A beállításokat a későbbiekben is bármikor módosíthatja a bal alsó sarokban található fogaskerékre kattintva.