(Ennek a befogadás szempontjából is jelentősége van: hiszen műveltségünktől függően ismerjük fel – vagy nem – a más szövegből származó elemeket – nagyobb olvasói aktivitást kíván). Az intertextek fajtái lehet jelölt (tudomására hozzuk az olvasónak, hogy vendégszöveget alkalmazunk: idézőjel, jegyzettel) és jelöletlen: az olvasó kultúráltságától függ, hogy felismeri-e. szó szerinti idézet (Pl. Kosztolányi: Halotti Beszéd: "látjátok feleim") nem szó szerinti, elferdített idézet, pl. József Attila: "Magamban bíztam elejétől fogva" ( Tebenned bíztunk… – protestáns népének) jellegzetes kulcsszavak alkalmazása (Nagy László: József Attila! ) mottó (irodalmi szöveg elején álló, más szerzőtől való idézet) allúzió (rájátszás, utalás, célzás): Sejteti a kifejezendő tárgyat, eseményt fogalmat, pl. Babits: Cigány a siralomházban – Vörösmarty: A vén cigány. Csokonai stílusát idézi meg a Lilla Vitézre emlékezik című alkotás. palimpszeszt (átírás, felülírás) Kovács András Ferenc: Elunja fészerét a tél, / Elunja hó levét az ág… paródia (Karinthy: Így írtok ti – stilisztikai-tartalmi megidézés a túlzás eszközével) Az intertextualitás nem csak az irodalomban, hanem a mindennapokban is jelen van: szállóigék közmondások közhelyek idézetek lábjegyzet Az intertextualitás számunkra leginkább kézenfekvő fajtái a hivatkozások, linkek (szöveg a szövegben, egymásra utalás: mindez egy bonyolult hálózatot hoz létre).
A Wikiforrásból Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt, ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas fényes, páncélos, ízelt bogarat. Úgy született később az ajkamon, mint a trombitahang, mint a trombitahang katonák szomjas, cserepes ajkain. De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön mint beesett szemek gödreiben remegve fölcsillan a könny. Nem magamért sírok én: testvérem van millió és a legtöbb oly szegény, oly szegény, még álmából sem ismeri ami jó. Kalibát ácsolna magának az erdőn: de tilos a fa és örül ha egy nagy skatulyás házban jut neki egy városi zord kis skatulya. És örül hogy - ha nem bírja már s minden összetört - átléphet az udvari erkély rácsán s magához rántja jó anyja, a föld. Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál mint cigány a siralomházban. Hess, hess, ti sok verdeső, zümmögő, fényes bogár! Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó? Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull s nem kérdi, mire jó?
Cigány a siralomházban Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt, ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas fényes, páncélos, ízelt bogarat. Úgy született később az ajkamon, mint a trombitahang, mint a trombitahang katonák szomjas, cserepes ajkain. De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön mint beesett szemek gödreiben remegve fölcsillan a könny. Nem magamért sírok én: testvérem van millió és a legtöbb oly szegény, oly szegény, még álmából sem ismeri ami jó. Kalibát ácsolna magának az erdőn: de tilos a fa és örül ha egy nagy skatulyás házban jut neki egy városi zord kis skatulya. És örül hogy - ha nem bírja már s minden összetört - átléphet az udvari erkély rácsán s magához rántja jó anyja, a föld. Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál mint cigány a siralomházban. Hess, hess, ti sok verdeső, zümmögő, fényes bogár! Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó? Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull s nem kérdi, mire jó?
Zöld erdő mélyén, kis patak szélén, párjával csöndesen élt egy cigány. Vén öreg ember, nótája nem kell, senkinek sem kell a nótája már. Szép tavasz járja, zöld a fa ága, a galamb vígan turbékol a fán. Ősz feje kábul, s a szíve kitárul, s párjához így szól a rokkant cigány. Hol van a hegedűm, párom, tavasszal minden vidám, Városba elmegyek máma, én az öreg cigány. Egyszer még hadd muzsikáljak a szívemből úgy igazán. Szeretném elmuzsikálni, hogy él még a vén cigány, öreg cigány, az ősz cigány. És a vén ember eltipeg csendben, hóna alatt a kopott hegedű. Alig bír járni, lábain állni, mégis szívében ott él a derű. Városba érve, fáradtan tér be, egy csillogó fényes terem ajtaján. A vére fellobban, a szíve megdobban, középre tipeg a rokkant cigány. Nagyságos uraim, kérem, nem tudom, ismernek-e még? Könyörgöm, én sokat húztam valaha, réges-rég. a szívemből, úgy igazán, Csend lett egy percig, így szólt az egyik, jó uraim, mulatunk ma, ugye? Nyissanak ajtót, ezt a vén rajkót látni szeretném, repülni tud-e?