A hat Oscar-díjra jelölt film a gyász feldolgozásáról szól, de a totális depresszió helyett briliáns érzékkel mutatja meg, hogy bármi történjék, az élet megy tovább. Ha a kis Affleck nem kap Oscart, nincs igazság. Ha még mindig csak öt jelöltet állítanának a legjobb filmnek járó Oscar-díj kategóriájában, simán elmondhatnánk, hogy hosszú évek óta a legerősebb mezőnyből kellene választania az Akadémiának. A régi város (2016) | Mozipremierek.hu. A Kaliforniai álom rég nem látott csodával színezte be a csúfos 2016-os évet, a Holdfény szívszorítóan vezetett végig a felnövés minden szépségén és nehézségén, az Érkezés pedig úgy merült el egy közönségkedvenc zsánerben, hogy közben az emberiség legégetőbb problémáiról beszélt. És akkor ott van A régi város, amely elsőre egy tipikus függetlenfilmes gyakorlatnak tűnik, egy szépen fényképezett, komolykodó családi drámáról, és ezt a skatulyát az érzelmekkel túltelített előzetes is csak megerősítette. Ehhez képest azt kell mondanom: rég láttam ennyire megrázóan életszerű, mégis meglepően fordulatos filmet.
Természetesen, erőltetés nélkül. Technikailag nem érdemes belekötni, mi több a zenét még érdemes is kiemelni. Noha az Érkezés sel együtt ezt kizárták az Akadémiánál, a Jackie -hez hasonlóan itt is eléggé érezhető hatása, bár két fokkal kevésbé ül rá a filmre. Csak pár jelenetben hangsúlyos, de ott nagyon! Mielőtt a Kaliforniai álom igazán beindult volna, ez volt a Holdfény nagy kihívója, ahogy pedig énekelték föl magukat Stone-ék, ez lett kevésbé kiemelt résztvevő. Nagy bánatomra, hiszen európai szemmel, meg úgy általában ez sokkal azonosulhatóbb, sokkal univerzálisabb sztorit mesél el, mint a három felvonásos gettó, ami – kövezettek meg – de a fehér botrány nélkül biztos kevesebb figyelmet kapott volna valamivel. A régi város egyetlen gyenge pontja talán a játékideje lehet, már akinél persze. A vetítés után többen is ezt emelték ki, de jómagam ezt se tudnám igazán. A régi városban. Ha elkap, ha beszippant, akkor bizony lehet az emberben egy olyan érzés, hogy túl korán hagytuk magukra szereplőinket. Pedig végső soron kerek: az alapszitut kiváltó ok végső lezárása után nem sokkal ér véget.
Mesterien keveredik a két hangulat és Lucas Hedges megérdemelten robbant be a filmmel. Az alakításokon pedig érezni, hogy nem kimondottan Oscarra készültek velük. Semmi kirívóan harsány pillanat, vagy túl nagy giccs. Bár Michelle Williams pár perces játékideje tartogat egyet, nyilván azért a monológért kapta a jelölést (meg néhol díjakat), mire elérünk oda a filmben, az tökéletesen fel van vezetve és elképzelhetetlen máshogy. Casey Affleck pedig élete alakításában tündököl, és bár a SAG 2003 óta tévedhetetlen, az Oscarnál más szempontok is közrejátszhatnak. A tavalyi botrány után a feketéket díjazni (vagy az Amy Adams/Rebecca Hall páros bármelyike helyett jelölni) most napirenden lesz, de Washingtonnal bizony a négyből 3 kategória nekik állna. Ez meg így már a ló túloldala… Affleck persze alanyi jogon, politikától mentesen is bőven megérdemli. A régi város videa. A legtöbbeknek talán az Ocean's trilógia vagy a Csillagok között jut róla eszébe, noha kisebb filmekben már nyújtott korábban is kimagaslót (az Oscar mezőnybe sem először került), azonban itt olyan átütő a játéka, mint még soha.