A. J. Finn Az 1979-ben született Dan Mallory, azaz írói álnevén A. Finn tősgyökeres NewYork-i, ám Londonban is 10 évet töltött könyvszerkesztőként. Regényírói debütálása előtt számos cikket jegyzett egyebek mellett a Los Angeles Times, a Washington Post és a brit The Times irodalmi mellékletében. Bemutatkozó regénye, a Nő az ablakban 2017 egyik irodalmi szenzációjának bizonyult, a közeljövőben Amy Adams és Gary Oldman főszereplésével kerül a mozikba filmadaptációja. Mallory jelenleg New Yorkban él kedvenc növénye társaságában.
Nő az ablakban - magyar szinkronos előzetes #1 / Thriller - YouTube
A Nő az ablakban alaptörténete első pillantásra egyértelműen Hitchcock 1954-es klasszikusa, a Hátsó ablak és a Tate Taylor rendezte A lány a vonaton szerelemgyereke. Utóbbival leginkább a két főhős karaktere között látunk párhuzamot, ugyanis mindketten családi traumáik hatására váltak alkoholistává, majd egy bűntény szemtanúi lesznek, ám egyikünknek sem hisznek, beszámíthatatlan állapotukra hivatkozva. A Hátsó ablak kal való párhuzam abból fakad, hogy egyik főszereplő sem képes elhagynia saját házát – jóllehet Jeff nem mentális, hanem fizikai okok miatt, ő ugyanis a lábgipsze miatt kényszerül a bezártságra –, így mindketten csak az ablakból kémkedve, leszűkített keretek közt tudják folytatni a nyomozásukat és a bizonyítékgyűjtést. Ami azonban a történet és a karakterek síkján megmutatkozó párhuzamokon túl még érdekesebbé teszi a Nő az ablakban t, hogy vizualitásában is roppant kreatív – és amelyben szintén visszaköszön egy kis Hitchcock. Pontosabban egy konkrét filmje, a Szédülés, amelynek James Stewart alakította főszereplője egyébként szintén egy életét és munkáját megnehezítőt fóbiában, csak éppen nem agora –, hanem akrofóbiában, azaz magasságtól való félelemben szenved, és egy ebből a problémájából adódó traumát nem képes évek óta kiheverni.
A kérdés eldöntésében nem siet segítségünkre az sem, hogy egyre egyértelműbbé válik: senki nem az, akinek mondja magát. A Nő az ablakban megtalálható a Netflix kínálatában.
Ha nem tudnánk előre, hogy a Nő a házban... -t paródiának szánták, nagyon kevés nyom utal arra, hogy tényleg az. Teljesen olyan, mint egy darab a fent ismertetett alműfaj tagjai közül, csak a szokásosnál gagyibban és még kevesebb ötlettel megvalósítva. Forrás: Netflix Az ugyanis, hogy az alkotók pusztán megmutatják, milyen cselekményelemeket és sablonmegoldásokat használnak ezek a filmek, ráadásul nagyrészt ugyanúgy, ahogy a szóban forgó alkotásokban is művelik, még nem elég a paródiához. Ez csak egyszerű felsorolás, ha tetszik, filmkészítői katalógus, és önmagában még azon nézők számára sem vicces, akik betéve ismerik A lány a vonaton -klónokat. Ha nem is olyan olcsó módon, ahogy a Horrorra akadva -opusokban, de a paródiához kell valami túlzás, hogy a közönség is tudja, mit néz – és nem utolsósorban, hogy nevessen. Ilyen elem a Nő a házban... -ban nagyjából négy alkalommal bukkan fel a teljes cselekmény folyamán: a végtelen számú, soha el nem fogyó egyforma jénai edény, a szexjelenet a nyakba akadó pulcsival és egyéb vidám apróságokkal, a csekély értelmű karbantartó figurája és a végső megoldás a gyilkos személyével kapcsolatban az, ami szellemesnek mondható, és beillik paródiának; utóbbi különösen, mivel talán egyedüli fogásként valóban az eredeti mű csattanóját karikírozza.
Mindez viszont fájdalmasan kevés egy nyolc részből álló széria esetében. Forrás: Netflix És itt érkeztünk el a sorozat másik, majdnem ugyanennyire hatalmas problémájához. Miszerint túl hosszú. A Nő a házban… 25 perces epizódokból áll, és van olyan rész, amelyben szó szerint nem történik semmi – vagy mondjuk maximum annyi, hogy átvezetnek a következő epizód eseményeihez, vagy felfednek egy olyan új információt, amit 5-10 percben is meg lehetett volna mutatni. Így még a fent említett poénok is elvesznek, hiszen mire egy-egy alkalommal előkerülnek, már belefulladtunk az unalomba, szóval nem dobnak fel különösebben. Az alkotás teljes játékideje közel 3 és félóra, amit játszi könnyedséggel le lehetett volna redukálni egy bő másfél-szűk kétórás nagyjátékfilmre. Ráadásul a kiparodizált eredeti mű is nagyjátékfilm, ebben az (al)alműfajban nem készült még a köztudatba is beépült, fősodorbeli széria, így teljes tévút volt ennyire elnyújtani a Nő a házban... -t. A Netflix részéről nyilván a profitmaximalizálásra, azaz arra törekedtek, hogy még több ideig tartsák a nézőt a monitor előtt, többször kattintson, mint azt egy egyszerre végignézhető nagyfilm esetében tenné.
Másnap az anya, Jane (Julianne Moore) teszi tiszteletét Annánál, akivel egy átborozott-átkártyázott éjszaka alatt máris barátságot kötnek. A harmadik látogató pedig a már sokkal kevésbé szívélyes apa, Alistair Russell (Gary Oldman). A család mindhárom tagján zavarodottság érződik, amit Anna az apa agresszív, kezelhetetlen viselkedésének tulajdonít. Egy éjszaka pedig az ablakon keresztül szemtanúja lesz annak, ahogyan Jane-t az otthonában megölik. Mikor azonban Anna jelenti az esetet, kiderül: a nő, akit mindvégig Jane Russellnek hitt, valójában nem létezik, és az igazi Jane Russellel még soha nem is találkozott. Ettől a ponttól fogva pedig bármit lát és mond Anna, azt a gyógyszerek és alkohol egyvelege okozta hallucinációinak és beszámíthatatlanságának tulajdonítják. Annának viszont rögeszméje lesz, hogy amit látott, megtörtént, és nyomozásba kezd – természetesen csak a négy fal között. Érdemes egy mondat erejéig azt is megjegyezni, hogy a (szinte) mindvégig egy térben játszódó thriller a bezártság tekintetében nyilvánvalóan nem szándékozott aktuális lenni – hiszen a munkálatok megkezdésekor még küszöbön sem volt a járványhelyzet –, mégis könnyedén kelt még nyomasztóbb, még frusztrálóbb benyomást Anna helyzete a nézőben az elmúlt időszak fényében.
"A világot kaotikusnak látom. Hiányolom a rendet, pedig én a rendszeretetet próbálom belevinni a képeimbe. A házakat, a járdákat, a tornyokat ezért a lehető legszabályosabbra festem, szándékosan idealizálom őket. Ez egy olyan rend, ami a valóságban nem létezik. " A rend festőjét Hörcher Lászlónak hívják és makacsul járja a maga útját. A divathullámokkal mit sem törődve rendíthetetlenül festi kemény stílusú utcaképeit, portréit és csendéleteit. Roppant aprólékos és szélsőségesen precíz. Napi nyolc-tízórás munka mellett másfél-két hónapig (! ) készíti el egy 40x60-as olajfestményét. A munkaigényes előadásmód miatt - meséli - utcaképeimet természetesen nem a helyszínen készítem, hanem fekete-fehér fényképek alapján dolgozom. Ez azért is fontos, mert így magam találhatom ki a színeket. Szinte valamennyi képeden előfordul egy-két templom vagy torony. Ez szándékos? Ezek egyrészt gyermekkori, olaszországi utazásaim emlékei, másrészt a templomot motívumként használom. Utalásként a transzcendensre, a természetfelettire.
Magyar English Termékek Összes kategóriában részletes keresés Súgó Magyar English Hirdetés feltöltése Bejelentkezés Regisztráció Magyar English Termékek Összes kategóriában részletes keresés