De Manricót anyja kérése sem tarthatja vissza. És siet, hogy megakadályozza Leonora kolostorba vonulását. Éjszaka. Az apácakolostor udvara. Luna gróf is megtudta, hogy Leonora fel akarja venni az apácafátylat, s el akarja rabolni a szeretett lányt, mielőtt még fogadalmat tenne. Megszólal a kolostor harangja, Ferrando és a fegyveresek a gróf parancsára a fák közé rejtőznek. Felhangzik az apácák zsolozsmája. Leonorát barátnői kísérik a klastrom elé, tőlük búcsúzik, mikor útját állja Luna, de előtör Manrico is. Leonora szívrepesve ismeri fel holtnak hitt szerelmesét. Manrico is harcosaival jött és azok kiszorítják az udvarról a gróf fegyvereseit. Leonora boldogan követi Manricót. III. felvonás [ szerkesztés] Luna gróf táborában a katonák mulatoznak. És a csapatok indulnak Castellor vára alá. A gróf megsemmisítő csapásra készül a vár ellen, melyet vetélytársa, Manrico védelmez. Tudja, hogy véle van Leonora. Az őrök éppen egy cigányasszonyt hurcolnak a táborba: Azucena az, bolyongása közben került a zsoldosok kezébe.
De Leonora kimondhatatlanul boldog. Majd visszatérnek a palotába. A fák mögött epekedve bolyong az éjszakában Leonora régi rajongója, Luna gróf. És a csendben megszólal a trubadur hárfája és szerelmes dala. Leonora lelkendezve jön le ismét a kertbe. De a homályban - Luna karjaiba fut. E percben kibukkan a hold, a trubadur a kastély elé ér, és a lány ijedten ismeri fel tévedését. A trubadurhoz siet, aki most felhajtja sisakrostélyát: Manrico ő, s Luna vetélytársában halálos ellenségét ismeri fel. A két férfi kardot ránt és Leonora hiába áll közéjük, a párviadalt nem tudja megakadályozni. II. felvonás [ szerkesztés] Cigánytanya a hegyek közt. A cigányok serényen dolgoznak, kalapálnak. Azucena a tűzbe mered. Örökkön rémképeivel viaskodik. A cigánytábor népe szedelőzködik. A szomszéd városba indulnak. Azucena egyedül marad Manricóval és elmondja neki, miként hurcolták máglyára anyját, az öreg Luna gróf parancsára, ugyanezen a helyen, ahol most a tűz ég. Még egyre hallja anyját, amint a máglyáról kiált: "állj bosszút értem! "
Hm… fogd csak a köpenyegemet, Jeldirin. Borzasztó, hogy milyen meleg van! Ugy látszik, esni fog… Csak egyet nem értek, hogy haraphatott meg ez a kutya? – fordult Gorelov Hrjukinhoz. – Egyáltalában, hogy juthat az ujjadig? Hiszen pici kis állat, mig te hórihorgas fickó vagy! Talán valami szög vérezte meg az ujjadat? Hiszen… tudjuk ki vagy! Jól ismerlek, sátán! – Tréfából a bajuszába döfött szivarjával és a kutyának volt esze és utána kapott… semmirekellő egy fickó az, nagyságos uram! – Mit hazudsz, kaján betyár te! Ha nem láttad, mit hazudsz? – Nagyságos uram okos ember és meg tudja különböztetni, hogy ki hazudik és ki mondja a szinigazságot… De ha hazudom, döntsön a békebiró. Nála minden benne van a törvényben… Ma már mindenki egyenlő a törvény előtt. Nekem magamnak is van egy fivérem, aki csendőr, ha épen tudni akarja… – Ne okoskodj! – Nem, mégsem a generálisé… – jegyzi meg nagy mélyértelmüséggel a rendőr. – A generálisnak nincsenek ilyen kutyái… Inkább olyan vizslaféléi vannak… – Biztosan tudod ezt?
– Itt valami rendzavarás történik, nagyságos uram! – mondja a rendőr. Gorelov balra fordul és a tömeg felé megy. Közvetlenül a kapu előtt a fentebb leirt, kigombolt mellényü embert pillantja meg, aki jobb kezét magasra emeli és véres ujját mutogatja a tömegnek. A félig részeg arcról szinte leolvasható a felirás: "Majd adok én neked, bestia! " – és még a véres ujj is egy diadalmi jel benyomását teszi. Ebben ez emberben Hrjukin aranymivest ismeri fel Gorelov. A tömeg közepette, mellső lábait szétterpesztve és egész testében remegve, a botránynak előidézője ül a földön – egy fiatal, fehér agár, melynek hegyes bajusza van és hátán sárga folt rikit. Könnyes szemében félelem és rémület tükröződik. – Mi történt itt? – kérdezi Gorelov, a tömeg közé hatolva. – Mi baj van? Minek mutogatod az ujjadat? Ki kiabált itt? – Kérem, nagyságos uram, én, anélkül, hogy törődném valakivel, – kezdi Hrjukin, miközben tenyerébe köhécsel, – megyek… a fa miatt… tetszik tudni, és ez a dög egyszerre, se szó, se beszéd, az ujjamba harap… Bocsásson meg, de én kézmüves vagyok, finom munkát végzek.
A gróf maga fogja vallatóra. Azucena fiát emlegeti! A gróf nekiszegzi a kérdést: "Egy grófi sarjról tudsz-e, mondd? Szülői mellől kicsi korban elrabolták. " Ferrando lassan felismeri: ő volt, aki Luna kistestvérét egykor elrabolta. A cigányasszony segélykiáltásával elárulja, hogy Manrico a fia, a gróf diadalmas: kezében van hát halálos ellenségének anyja és öccse gyilkosa. Azucena látja, hogy nincs menekvés. Terem Castellor várában. Hajnalra várják az ostromlók rohamát, de Leonora és Manrico ez utolsó perceket is szerelmes boldogságban töltik. Ruiz szörnyű hírrel jön: nézz ki az erkélyen, már készítik lent a máglyát - elfogták Azucenát! Manricóban fellángol a fiúi szeretet. Fegyverbe szólítja az őrséget és kitör a várból, hogy megmentse anyját. IV. felvonás [ szerkesztés] Késő éjszaka. Luna várának börtön-tornya sötétlik. Manrico csatát vesztett és ő maga is gyűlölt ellenfele kezébe került. De Leonora meg akarja menteni szerelmesét. A börtönből kihallatszik a könyörgés, szól a lélekharang.
Ilyen kutya: gyönge teremtés… És te ökör, ereszd le a kezedet… Tedd el ostoba ujjadat, magad vagy az oka! – Hiszen itt jön a generális szakácsa, meg lehet tőle kérdezni. Hej, gyere csak ide, kedves barátom! Nézd csak meg ezt a kutyát. A tietek? – Hát még mit nem? Ilyeneket sohasem tartottunk. 1 – Persze, mit is kell itt sokáig kérdezősködni. Hiszen Hrjukin az oka, minthogy hozzányult, de a kutya gazdátlanul kóborog… Amint mondottam – gazdátlanul… igy is van… Agyon kell ütni… egészen egyszerüen… – Nem a mienk, – folytatja a szakács. – A generális fivéréé, aki minap érkezett ide. A generális nem szereti az agárkutyákat, de fivére… – Ugy? A fivére megérkezett? Ivanovics Vladimir? – kérdi Gorelov és arca átszellemül az örömtől és alázatosságtól. – Istenem, ezt nem is tudtam! Tehát látogatóba jött? – Igenis, látogatóba. – Istenem, és én nem is tudtam. Tehát az övé a kutya? No, ennek örülök… Fogd tehát… Csinos kis kutya… Olyan ügyes… Egyenesen ennek az ujjába kap… Hahaha!... Hát mit reszketsz?...
A Trubadur A trubadúr Giuseppe Verdi operája 4 felvonásban, 8 képben. Szövegét Salvatore Cammarano írta. Cselekmény [ szerkesztés] Történik Spanyolországban, a XV. század elején, az I. felvonás 1. képe Luna gróf várában, a 2. kép a Sargasto-palota kertjében, a II. képe a cigányok tanyáján, a 2. kép egy zárda előtt, a III. képe Luna táborában, a 2. kép Castellor várában, a IV. képe Luna gróf várának udvarában, a 2. kép a vár börtönében. I. felvonás [ szerkesztés] Luna gróf várkastélyának előcsarnoka. Közeledik az éjfél. Ferrando, a család hűséges öreg katonája felveri a már bóbiskoló őrséget. A grófra várnak, ki féltékeny a titokzatos trubadurra, és egész éjszakákon át őrzi Leonora ablakát. Kérik Ferrandót, mesélje el, mi is történt a gróf öccsével? S ő belekezd a grófi család titokzatos történetébe. Egyik hajnalon ijedten riadt fel az elszunnyadt dajka... cigányasszony áll a gyermek bölcsője mellett és éppen rettentő bűvszavát mormolja. "Szemmel megverte" az ártatlan csecsemőt! A cigányasszonyt ezért elfogták és máglyára hurcolták.