Kövessen! Bizonyítsa be, hogy szeret, tegyen emberré engem. « Összecsapta a kezét s maga elé bámulva elhallgatott. - Apánknak igaza volt. Könnyelmű beszámíthatatlan ember volt. Olyan művészféle - mondta Teréz, hideg, elszánt hangon. Az alma héja, mint egy piros szalag kígyózott elő csontos, vékony ujjai közül s kerek rózsa alakban lehullott a zöld fű közé. - Meg akart szöktetni - ismételte Teréz hidegen, szúrósan - gyönge karakter volt, sőt jellemtelen ember volt. Linka félénken védelmezte: - Nagyon szerettük egymást. Talán én is hibáztam, hogy nem követtem. Akkor nem ölte volna meg magát. - Erős ember nem öli meg magát, hanem tisztességes foglalkozás után néz. Senki nem akadályozta volna meg, hogy elvegyen feleségül - kiáltotta Teréz. Szinte indulatba jött, de aztán legyintett a kezével és kettévágva a meghámozott almát, megkínálta vele a testvérét. Most megnyugodtak s csendesen majszolták a húsos gyümölcsöt. Trópusi növények a világból. Különleges növénymagok - Nagyon ritka óriás fekete paradicsom (Rare Gigant Black Tomato) : egzotikus. Lassan, elgondolkozva ettek. A mosolygó érett almák egymás után előkerültek a kosárkából s a sír bús füvéből, mintha piros virágok lennének, egymásután nőttek ki összegomolyodva, szeszélyes rózsák alakjában a szalag formában lehullott almahéjak.
A kor nem aggasztott bennünket. Az évszakok rendre elhozták ajándékaikat, és nem éreztették velünk, hogy az idő nem múlik nyomtalanul felettünk. Ám a fák közben kidőltek, a mezők és a poros ösvények nyomtalanul eltűntek. És mi lassan elérkeztünk életünk deléhez. Sétálj velem egyet és beszélgessünk el az elveszett időkről, melyek oly élénken élnek emlékeinkben, melyeket szívünk mélyén őrzünk! Az élet most is szép, csak immár más világban élünk, és felismerjük egymás szemében a még mindig bennünk lakozó gyermeket, és elmosolyodunk, mert tudjuk, hogy semmi fontosat nem veszítettünk el útjaink során. A világ tele van csodákkal. Fogadd el őket, és örülj nekik! Ne hagyd, hogy bármi is megfosszon az élet szeretetétől! Szép csokor virág rajz. A szerelem jórészt illúzió - két szív álommá változtatja a valóságot. A szerelem azonban maga a valóság, amelyben elfogadjuk, dédelgetjük és élvezzük azokat az egyéni tulajdonságokat, amelyek a férfit és a nőt azzá teszik, akik. Oly aprók a kezek, amelyek örökre elrabolják szívünket.
Linka kissé hátralépett s hosszú ideig figyelmesen vizsgálta a testvérét. - Ma jó napod van - szólt végre elégedetten. Még egyszer megfordultak a tükör előtt, azután elindultak. Mikor a kapun kiléptek, Teréz megállott és így szólt: - Az almárium tetején néhány piros almánk van, meg némi édesség is akad a kredencben. Uzsonnázni fogunk a friss levegőn. Visszafordultak. Linka előkeresett egy fekete gyékénykosarat s tele szedte az almárium tetején pirosló almákkal. Végre elindultak. Lassú kimért léptekkel mentek. Szikár, magas alakjuk feltűnt és kiemelkedett az utcán nyüzsgő embertömegből. Linka kalapján nehány piros rózsát ringatott a langyos őszi szellő... - Szép napunk van. Soká lesz este, minden ismerősünk sírját meglátogatjuk - mondta Teréz. - Timbus Károlyt is felkeressük? - kérdezte Linka s kissé elmosolyodott. - Őt is. A hosszú szőke haját nem tudom elfelejteni - mondta Teréz és ő is elmosolyodott. Romeo és Júlia – Wikidézet. Gondolatokba merülten ültek a villanyos kocsiban. Timbus Károly emléke elébük tolakodott.
Egy csendes, napsugaras őszi délutánon így szólt Teréz, az idősebbik nővér a testvéréhez: - Szép időnk van Linka. Vajon hova mehetnénk sétálni? Linka félrehúzta az ablakról a hófehér csipkefüggönyt s kinézett az utcára. Két fiatal leány haladt arra. A vállukra fektetett keskeny rúdon hófehér őszirózsákból egy nagy koszorút cipeltek. Linka a nevetgélő, himbáló léptekkel siető leányok után nézett s elgondolkozott. - Menjünk a Farkasréti temetőbe - mondta kisvártatva s kérdő tekintettel a nővérére nézett. Szép csokor virages. - Nagyszerű gondolat - kiáltotta örvendezve Teréz az idősebbik nővér, - de melyik ruhánkat öltsük fel? - Természetesen a sötétet - felelte komolyan Linka. Rövid gondolkozás után nekifogtak az öltözködésnek. Fekete, kissé zöldesre kopott ruhát vettek magukra. Ősz hajukat simára fésülték. Sokáig álltak a tükör előtt s a fekete bársony csokor fölébe, amely ünnepiessé és komollyá változtatta arcukat, nagy gonddal ráillesztették kissé borzas tollú francia kalapjukat. - Nézd meg, hogy jól áll-e a kalapom - parancsolta Teréz az idősebbik nővér.
- Hüm! Ugye szép virág? - szólt, amint aztán elmentem mellette. - Magának is tetszik? - kérdeztem inkább meglepetve, mint bosszankodva a kérdésen. - Ha tetszenék, hát el is venném - mondá az öreg Mihaszna új köhögési rohamba esve. - Mitől köhög úgy, rendőr bácsi? - Az esztendők súlya, kérem alássan, öreg, tehetetlen ember vagyok már, hetven év, kérem alássan, hetven év... - És mégis szolgál? - Rendőrösködöm, kérem alássan, mert egyéb munkára már tehetetlen vagyok. - Ez a posztja? - Ez. - Jó csendes hely, nyugodalmas hely. - Nem bánt senki, kérem alássan - mert én se bántok senkit. - Kié ez a szép bokréta? - Nincs ilyenkor itthon a gazdája, egy fiatal leányzó. - Hát talán azt hitte, el akarom lopni. Az öreg ravaszul kacsintott a szemével. - Nem olyan nagy dolog, teens uram. Tetszik a bokréta, mi? Szép csokor viral cliquez ici. S megint hunyorított egyet, és halkan súgta: - Haza vigyem, mi? - Hozza utánam a színházhoz - mondám rekedten. - De ne mindjárt, majd kis vártatva. Szinte megbántam, hogy mondtam neki, mert láttam a szögletnél visszanézve, hogy az öreg apó csakugyan arra felé somfordál, nagy köhögések között.
Próbáltam a telefonos jegyzetek közül a legkevésbé cringe-ebbet kiválasztani. Akinek van rá ideje és kedve, attól nyugodtan várok építő kritikát. edit: Ha szar lenne a tördelés, itt egy screenshot: Nem az vagyok, kinek hittem magam. Évekig keményen hazudtam A lelkemről a lelkemnek. Hej, az évek elmentek... Néztem, ahogy a szél fújta a leveleket, S mondtam: "egy nap elkapok egyet! U/Labia-Minora mai posztjától irracionálisan inspirálódva, gondoltam, megosztom egy versem itt, hogy milyen a reakció rá. : hungary. És belerakom szép kis naplómba. " Pedig titokban a virág kellett volna. Hiába már a felismerés végre, A tavasznak már réges-régen vége, S most már, még csak nem is lelkesen, A száraz szirmokat kergetem.