zene: Christophe Beck vezényel:Tim Davies kiadás éve: 2014 kiadó: WaterTower Music játékidő: 45:38 "Tom Cruise azért szerepel annyi sci-fiben, hogy amikor megjön a főnöke az űrflottájával, könnyebben elfogadjuk Tomot a Föld helytartójának" - tudtam meg nemrég egy hozzászólásból. Cruise vitathatatlan érdemeit viszont mi sem jelzi jobban, mint hogy ugyan a legkevésbé sem szimpatizálok a szcientológiával, a színész filmjeinek nézése közben sem Xenu, sem a hozzá kapcsolódó minek-is-nevezzem nem jut eszembe egy pillanatra sem. Nem történt ez másként A holnap határa esetében sem, amelyben a színész - ahogy azt már megszokhattuk - ezúttal sem fa tetején rekedt kismacskákat kísérel megmenteni, hanem a világot. Bolygónk egy földönkívüli faj ostroma alatt áll, megfékezésükre pedig a hadsereg minden épkézláb embert hadra fog. Miután összekülönbözik felettesével, az öntelt katonai PR-os, Bill Cage őrnagy (Cruise) is a fronton találja magát, ráadásul az első sorban. A közlegénnyé lefokozott férfi azonban az első adandó alkalommal a fűbe harap, amikor az idegenek rá és csapatára támadnak, s ekkor az egyik lény vére ráömlik.
Habár eltérő formában, olykor más szögből, fokozatosan adagolt plusz információkkal látjuk az eseményeket újra, ennek ellenére mégis minden túl zavaróan ismerős. De az iramot mindez nem állítja meg, hiszen itt nincs háromnegyed órás, időhúzó bevezetés, egyből sodródunk az eseményekkel, a partraszállásnál is ott vagyunk az események sűrűjében, s ez mindvégig így is marad. Cruise nem félt bevállalni, hogy ugyan hőse a létező legklasszikusabb jellemfejlődésen esik át, ám ezúttal kezdetben egy kifejezetten gyáva pojáca, a ráadott exoskeletonban pedig eleinte annyira rémülten és komikusan mozog, ahogy azt egy minden kiképzés nélkül a mélyvízbe dobott zöldfülű valóban tenné. De meg ne feledkezzünk Emily Blunt méltatásáról sem. A nemrég még az ifjú Viktória királynőt alakító brit színésznő merész választás volt az idegenek elleni csaták hősének a szerepére, de nemcsak a felszedett izom teszi, hogy teljesen illik rá Rita Vrataski harcias, mégis vonzó karaktere. Cruise-zal tökéletesen működik párosuk, ami pedig az érzelmi szálat illeti, az elhanyagolható mértékű romantika túlmutat "a nő a viszontagságokat követően összejön a főhőssel" klisén.
Az élni, halni, újra értelmezése, nekem a mindennapok üzenetét hordozza, felkelsz, túléled, aludni mész, aminek utolsó lépését én elhagytam, hogy megírhassam nektek azt, hogy ez egy igenis jó film, ám a végén egy csavart behozva megkaphatta volna a 10-es pontot is. Hozzászólások hozzászólás
Mégpedig az által, hogy mindketten az ún. "light novel" stílusban erősek (rövid, 40 000 – 50 000 szavas, kb. 200 oldal terjedelmű regény), és pörgős, lényegre törő történeteikkel gyorsan fogyasztható szórakozást nyújtanak. Itt kanyarodnék vissza a filmhez (már csak egyszer fogok), és az adaptációs anomáliákhoz, ugyanis a könyv elolvasása után még inkább értékeltem a Tom Cruise-os filmet, mert ugyan története egyes cselekményeiben (pláne végkifejletében) nagyban eltér a regénytől, de annak hangulatát kiválóan idézi. Márpedig a hangulat a legnagyobb erőssége Szakurazaka művének is, hiszen maga az alapszituáció – az időhurok – nem egy eredeti találmány a részéről, de még az sem, hogy egy fiatal japán katona mindig újrakezdi a halála napját, mintha egy videójáték boss-fight-ja után a restart gombra nyomnánk. A nagy innováció abban rejlik, hogy úgy tipikus japán mű, hogy közben rengeteg nyugati íróra jellemző jegyet visel magán. Előbbit erősíti az amerikai főszereplőnő (Rita Vrataski) jelenléte, míg utóbbit számos spoileres dolog képviseli (amelyre nem térek ki), illetve az, hogy az eredeti regényben több kihajtható manga-illusztráció is szerepelt (bár hozzánk sajnos nem így érkezett).
Vajon a nô Keidzsi megmenekülésének vagy végső halálának a kulcsa? Rövid leírás...