Fáj, fáj ez az emlékező, lemondó érzés-sereg az én szívemnek. Nézem a maga illatos, édes, kis levelét, s úgy szeretnék átkot szórni, de erre is gyenge vagyok, s úgy sem tudnám kire? Ez az én életem átka: az örökös lemondás a boldogságról, amelyet valaha annyira hajszoltam. Megírtam a válaszom magának. Köszönöm, hogy megkeserítette a szívemet. Ez már nálam olyan ritka adomány. Olvassa el vallomásomat, s feledjen! Jusson eszébe az én életem siralmas morálja: az embert a boldogság erőszakos keresése öli meg. Befejező mondatok – Wikidézet. Megcsókolom kicsinyke levelét. Talán éppen itt érintették hófehér kacsói: s elküldöm magához egy beteg szívnek boldogságot kívánó sóhaját. Debreczeni Reggeli Ujság 1898. szeptember 21. Ady Endre
Az Ősz prédikátora: Nincs szebb az Ősz kiszimatánál, Őszi éneknél nincs szebb ének, Altató nótája a vérnek, S az Istennek nincs jobb dalosa, Mint az ifju és őszi féreg, Mely szól: "hihu, megyünk, megyünk. Már öltözik valahol a tél S fagyos, roppant lábával topog, Még Ősz sincs s az ifju dalnokok, Estenden ha mélázik a szél, Zengik az Ősz szent, nagy himnuszát. Őszi férgek kara: Hihu, hihu, jaj már a Nyárnak, Hihu, megyünk, megyünk, Ezer ásók sirokat ásnak, De vig az énekünk. Hihu, hihu, Az Élet oly hiu S oly szép, mint őszi alkony S oly szép, hogy elmegyünk S oly szép az Élet-balkon Virágos párkányán át Bizton bukni a mélybe. Hihu, hihu, megyünk Danolva és nem félve, A mi szent muzsikánkra Ép lábu lesz a sánta, Nyár-életű az Ősz, Jámbor a nyári bősz, Minden kitárt, higgadt lesz És minden rendszeres Oltsd el a nagy lángokat: Szeress, szeress, szeress, Utólszor és kitártan, Nagy, ölelő könny-árban, Hihu, megyünk, megyünk. Ady endre szerelmi költészete. Az Ősz csókja: Jöjjetek, kik a karolásnak Fáradtjai vagytok, ám váltig Csókolni tudnátok halálig, Kiknek a fogaik elvástak S ajkakat marni szeretnétek, Jöjjön minden szerelmi inség, Csalódás, bánat, éhség, vétek, Aki csak vágyakban maradt S én csókotokba csókolom majd, Az őszi Napot, magamat.
Holdvilág a lány szerelme! Hallgatom, ha mondja más; S bennünk nincsenek hiányok? Im, azért is, szép leányok, Tőlem egy kis vallomás! Lángolón tudok szeretni, Isten látja lelkemet! S arról aztán, hogy szerelme Csak futó láng gerjedelme, A bohó szív mit tehet? Minden csínos hölgy-fejecske Lángra lobbant hirtelen; S hogy máskép leend, ki tudja? Szívem mindig azt hazudja: Hogy szerelme végtelen! És az ajk, a szív bolondja, Mézes-mázos íge rajt; Szól nem érzett fájdalomról, Üdv-, hűségről, sírhalomról, Esküszik, könyörg, sohajt; S mit tagadjam, drága szépek! Ady endre szerelmi élete. Mindezeknek hinni baj! Erről annyi szőke, barna Tudna szólni, ha akarna, Szól is annyi köny, sohaj. A vers korábbi fogalmazásában ezután a következő versszak volt: Hány szerelmes verset írtam Éjfelenkint, tudj' az ég! Kár, az álom hogy legyőzött, Mert így is csak Isten őrzött, Hogy még költő nem levék. Életem bohóskodásit, Ah, ha jól felgondolom: Sirva térvén tűzhelyemre, Hamvat hintsek-é fejemre, Vagy kacagjak? nem tudom! Emlékül nyert fürteimből, – Nem régen azt álmodám, – Vala fonva szörnyü ostor, S egy kisértetes kolostor Cellájában várt reám.
Köszönjük a Kabóca Bábszínház színészeinek ezt a rendhagyó, élményszerű irodalomórát, és hogy előadásukkal segítették Arany János e művének megismerését, megértését.
Történt pedig egy vasárnap, Hogy a fentírt fülemile Ép' a közös galyra üle, Azt szemelvén ki oltárnak, Honnan Istent jókor reggel Magasztalja szép énekkel: Megköszönve a napot, Melyre, im, felvirradott. A sugárt és harmatot, A szellőt és illatot; A fát, melynek lombja zöld, A fészket, hol párja költ, Az örömet, mely teli Szivecskéjét elteli; Szóval, ami benne él S mit körében lát, szemlél, Azt a pompát, fényt és szint, Mely dicsőség – Semmi kétség – Ő érte Jött létre Csupán ő érette mind! Elannyira, hogy Pál gazda, Ki gyönyörrel ott hallgatta, Így kiáltott örömében: "Istenem, uram Beh szépen Fütyöl ez az én madaram! " "Kendé bizony az árnyéka! Mert olyat mondok, hogy még a…" Hangzik átal a sövényen Egy goromba szó keményen. "Hát kié – pattogja Pál – Mikor az én fámra száll? " "De az én portámon zengett: Hogy illetné a fütty kendet! " Pál nem hagyja: őtet uccse! Péter ordít: ő meg úgyse! Arany János: A FÜLEMILE. Többrül többre, szórul szóra, Majd szitokra, majd karóra, Majd mogorván Átugorván Ölre mennek, hajba kapnak; Örömére a szent napnak Egymást ugyan vérbe-fagyba, – Hanem a just mégsem hagyva.
Se ide nem, se oda nem Fütyöl a madárka, hanem (Jobb felől üt) nekem fütyöl, (Bal felől üt) s nekem fütyöl: Elmehetnek. * Milyen szép dolog, hogy már ma Nem történik ilyes lárma, Össze a szomszéd se zördül, A rokonság Csupa jóság, Magyar ember fél a pörtül... Nincsen osztály, nincs egyesség Hogy szépszóval meg ne essék, A testvérek Összeférnek, Felebarát Mind jó barát: Semmiségért megpörölni, Vagy megenni, vagy megölni Egymást korántsem akarja: De hol is akadna ügyvéd Ki a fülemile füttyét Mai napság felvállalja!? (1854)