Nem könnyű a kérdés, és nyilvánvalóan nincs is rá egyértelmű válasz, Az én kivételes gyermekeim című film viszont fontos alapigazságokra mutat rá a témával kapcsolatban, például arra, hogy akármilyen nehéz is el kell engedni a megváltoztathatatlant. Külön ajánljuk ezt a filmet, azok figyelmébe, akik mindig is kíváncsiak voltak arra, hogy mit is kell feláldoznia annak, aki a komolyzenei pályát választja, ami azért valljuk be jóval kevesebb csillogással kecsegtet, mint egy könnyűzenei karrier. Igazi különlegesség van tehát terítéken vasárnap este, érdemes lesz a Petőfi tévére kapcsolni. Hogy éltünk az osztrák határ mellett a '80-as, '90-es években? A Gorenje-turizmustól a Grundig hifiig - Utazás | Femina. Mint, ahogy azt megszokhattátok most is beszélgetünk a film után. Buda Marci vendégei: Radics Gigi, énekesnő, Galambosi Elvira, klinikai gyermekpszichológus és Király Tamás, a Universal zenekar egykori dobosa, a Király testvérek édesapja, és menedzsere. Milyen mértékben szólhat bele a szülő gyermekei karrier választásába? Milyen konfliktusokat hordoz magában a családtagok közötti munkakapcsolat? Mikortól kell komolyan venni a kamaszkori lázadással járó csínytevéseket?
Remélem ugyanannyi büszkeséget okoztak neki és az óvodának, mint amilyen büszkék mi vagyunk arra, hogy ő foghatta a kezüket! Különösen sokat segített a türelmük, amikor 4 gyermek után visszamentem dolgozni (volt, hogy Apa indította reggel a gyerekeket és egy-egy, ilyen-olyan ruhadarab lemaradt a kicsiről, vagy kissé kócos volt a copfja). Az első időkben tényleg úgy tűnt, hogy a túlélésre já ezen is túlléptünk! Mindig megtaláltam az óvónénikkel a közös hangot, bármilyen kérésem, problémám volt, készségesen segítettek, biztosan voltak kisebb döccenők, de hát hol nincsenek, egyik család sem tökéletes! Voltak kalandok, elveszett, elásott, egy év után előkerült játékok, makrancos kislányok, dacos kisfiúk, hisztis jelenetek, a zsebekben mindennap csörgő vickek-vackok, bokorba pisilés, kislányvetkőztetés, betörött orr, lehorzsolt könyök.... Vasárnap este a Filmklubban – Az én kivételes gyermekeim | PetőfiLIVE. Köszönjük Jutka néninek, hogy mindig sugárzott a derűtől és mosolygott (pedig biztosan őket is ugyanúgy nyomasztják a hétköznapi gondok, mint mindannyiunkat, mégsem láttuk rajta sohasem), szerintem nem véletlen, hogy a "NAPSUGÁR" csoport lett az övé!
Azt érzem, hogy tudok építkezni, tudok előre menni, még többet tudok adni magamból. Lehet azt mondani, hogy elégedettebb, vagy akár büszkébb is lett saját magára? Nagyon érdekes, amit most mond, mert én mindig kicsit lehúztam magamat. Soha nem büszkélkedtem azzal, hogy mit tudok, vagy hogy hol jártam. De most mégis meg merem veregetni a vállamat, hogy ezt mind végigcsináltam – és igen, most büszkeség tölt el! Mert egy olyan pálya van mögöttem, amilyet nagyon kevesen csinálnak végig. Tizennégy évet a Staatsoperben, legalább tízet a Scalában, tizenhármat a Metropolitanben énekeltem. Tehát évtizedeket töltöttem ezeken a helyeken, és nem csak egyszer hívtak meg. Igazán önreflektív módon tekint az életére, és megértem, hogy úgy érzi, az ember sosem lehet magával teljesen elégedett. Csak néha lehet kicsit megnyugodni. Így van. Vannak nyugvópontok, amikor valamit végigcsinálok, de aztán rájövök, hogy még mennyi minden van előttem! Megnyugtat, hogy van energiám, hogy nem ülök a babérjaimon, nem elégszem meg azzal, ami van, hanem megyek előre.
Inkább azt mondanám, hogy van egy technika, amelyet uralni kell, de a rutin inkább a gyakorlásra vonatkozik. A gyakorlás rutinja szükséges, de amikor kiállok a színpadra, úgy kell jelen lenni, mintha először csinálnám. A lelkesedés és a poézis jelenléte nélkülözhetetlen. Hogyan indult a pályája? Többször felvételizett a Zeneakadémiára, de a felvételik előtt mi volt a mozgatórugó, amiért szeretett volna operaénekes lenni? Már apró gyermek korom óta énekesnek készültem. Kőbányán születtem, a szüleimmel ott laktam négyéves koromig. Több család is lakott a kerthez tartozó házrészekben, és én összeszedtem a gyerekeket – már akkor is irányító típus voltam –, volt a kertben három lépcső, amire fel lehetett menni, és ez volt tulajdonképpen az első színpadom. Felálltam rá, és elénekeltem a gyerekeknek az összes Koncz Zsuzsa-, Zalatnay Sarolta-, Kovács Kati-, Illés- és France Gall-számot, amelyeket már a rádióból megtanultam és ismertem. Exhibicionizmus és megmutatkozási vágy volt bennem, de ennél még sokkal fontosabb volt az a fantasztikus érzés, amikor az ember énekel.