Az eltávolítandó festék kötőanyag minőségétől függően egyszerre is elérheti a kívánt célt, de lehet, hogy a műveletet rétegenként kell megismételni. Az eltávolítás végeztével, szappanos vízzel, vagy hígítóval tisztítsa meg a felületet és száradás után megkezdheti a felület kezelését. Coror Rapid festéklemaró 0,6 L - ANDA.hu - Ha festenél.... Ne használja olyan felületeken, amik közvetlen emberi, állati élelmiszerrel érintkeznek illetve gyermek bútorok és játékokon. A festékmarót hígítani nem szükséges.
forrás: Festék Bázis
Az eltávolítás végeztével, szappanos vízzel, vagy hígítóval tisztítsa meg a felületet és száradás után megkezdheti a felület kezelését. Ne használja olyan felületeken, amik közvetlen emberi, állati élelmiszerrel érintkeznek illetve gyermek bútorok és játékokon. A festékmarót hígítani nem szükséges. Kiadósság: 10 m 2 /liter (eltávolítandó festék fajtája és rétegszámai nagyban befolyásolhatják) Hatóidő: 2 perc – 2 óra (25 °C–on) Az eltávolítandó anyagtól függően, a levegő és a felület magas hőmérséklete felgyorsítja. Felhasznáható: 5-25 °C –on tárolva, bontatlan csomagolásban, 24 hónap.
S a két központi szereplő köré odacsoportosítható az élő-lélegző párizsi nép: ezek "mi" vagyunk. Jeanne tekintélyes nagyvárosi polgárcsaládja, Paulnak a külsőségekre adó, álszemérmes anyósa, a feleség örökifjú szeretője, a kivénhedt utcanő és meglógó kuncsaftja, az idétlenül vihogó, leszbikus portásnő – valamennyien groteszk jellemek, akiknek szemetét – aberrációit, kicsinyes disznóságait – Bertolucci elénk hengeríti. A bemutatott család- és viselkedésmodellek a modern városkultúrában dagonyázó, egymásról elfelejtkező, pornográf életörömökre ácsingózó, birkaképű honpolgárok asszociációi lennének? Ugyanolyan kíméletlen társadalomkritika eszközei, mint a négy dúsgazdag agglegény Ferreri Nagy zabálásá ban, akik degeszre tömik magukat, mielőtt kínhalált halnak? Nem lényeges. Ami lényeges, s amit a ma emberének is érdemes lenne a koponyájába szippantania, az a kopottas, málladozó lakásban történik, két szomjas lélekben. Az utolsó tangó Párizsban végkövetkeztetése ugyanis az, hogy nem futamodhatunk meg egymás elől, éljünk akár egy hangos metropoliszban, vagy egy vidéki farmon: a testi szerelemnek egy azt fedélként óvó szeretetközösségbe kell tagozódnia – máskülönben nincs létjogosultsága az értelmes életnek, s semmiféle ismertetőjegy nem különböztet meg bennünket az állatoktól.
Ilyen az Alfredo –Olmo-páros a Huszadik század ban, és ilyen negatív hasonmása Paulnak Az utolsó tangó ban a feleség pedáns szeretője. Persze, érdemes elvégezni mindezen műveleteket. Bertolucci filmjei nagyon erősek, sokfajta elemzést elbírnak a példásan, hibátlanul sokrétű részletek. Nem kétséges, hogy Az utolsó tangó Párizsban sok híres jelenete is legalább annyira idézésre méltó motívuma már az egyetemes filmtörténetnek, mint azok a motívumok, melyekkel Bertolucci a saját filmjeit szereti teletűzdelni. Maria Schneider, amint leül az elhagyott lakás fürdőszobájában a vécére: vizel, megjelöli, birtokba veszi az új helyet, mint egy kis állat. Jeanne vőlegénye, Tom, a rendező, amint "rendez": Léaud két kezének hüvelyk- és muta tóujjával keretet formál, azon át nézi a lányt; azután felpofozza; aztán a karjába kapja. Zene fel. (Híres brazil dzsesszmuzsikus, Gato Barbieri a zeneszerző. ) Marlon Brando, amint nevetve és lihegve, kettesével szedi a lépcsőket, miközben a rettegő – s talán már a gyilkosságra készülő – Maria Sehneiderrel lassan, méltóságteljesen emelkedik a lift vascirádás üvegkalickája.
Hollywood-i akták sorozatunk 47. epizódjában az Utolsó tangó Párizsban. Az utolsó tangó Párizsban (1972) Bertolucci álma Bernardo Bertolucci 1970-ben hatalmas közönségsikert aratott Alberto Moravia regényének adaptációjával. A megalkuvó című, a fasizmus polgári gyökereit feltáró alkotás komoly nemzetközi visszhangot kapott, amire nyilvánvalóan Hollywoodban is felfigyeltek, többek közt az a Marlon Brando, akit ekkoriban maga Mario Puzo győzködött, hogy vállalja el regénye filmváltozatának főszerepét, és bújjon bele Vito Corleone bőrébe. Bertolucci-nak ekkoriban volt egy visszatérő álma, melyben az utcán találkozik egy fiatal nővel, akivel aztán felvonulnak egy üres szobába, és ott anélkül szexelnek, hogy egyáltalán ismernék a másik nevét. A rendező sokáig töprengett rajta, vajon milyen tudatalatti ok húzódhat meg az álom hátterében, aztán úgy döntött, bármi is legyen az, megkísérli a mozgókép nyelvén megfejteni a titkot. Miután az ötlet nyomán Franco Arcalli, Bertolucci, és Antonioni állandó forgatókönyvírótársa elkészítette a végleges szövegkönyvet, a rendező rögtön fel is kérte a főszerepekre a Jean-Louis Trintignant-Dominique Sanda színészpárost, akikkel előző, A megalkuvó című filmje is forgott, ám Trintignant visszautasította a lehetőséget a szövegkönyv túlzó és kendőzetlen szexuális tartalmára hivatkozva, és bár Sanda belement volna, épp akkoriban derült ki róla, hogy gyermeket vár, így kénytelen volt nemet mondani.
És hogy a filmben miféle szerepet tölt be a meztelenkedés? Obligát kellék, tömegvonzó hatáselem, amelyen azonnal átgázolunk, mihelyst elkezdjük élvezni a nagyszerű színészek játékát, bizarr szituációjuk súlyát, és azt, ahogy a kesernyés ízű valóság sisteregve szivárog ki a képernyőből: ezek mi vagyunk. Illetve mi is lehetünk. Rendkívül hasonló paneleket használt a 2000-ben készült Intimitás, ám mezítelen nemi szerveivel és premier plánban történő szexjeleneteivel már nem okozott különösebb felháborodást, de magvas mondanivalót sem hordozott. Ezen ne is csodálkozzunk, amikor az internetről és a televízióból egyenesen arcunkba ömlő pornódömping érzéketlenné tett bennünket a trágársággal és a közönségességgel szemben. Az utolsó tangó Párizsban azonban képes volt mély lenyomatot hagyni maga után, és megrázó érzelmi örvényével, nagyszerű karaktereivel méltán érdemelte ki az utókor elismerését.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a műfaj elhalt volna. A '60-as évek után is jelentős rendezők művelték szép sikerrel: olyanok, mint R. Fassbinder vagy épp Bernardo Bertolucci. Ezennel el is érkeztünk az aktuális kötelező filmhez, melynek örök érvényű ereje és üzenete van, valamint olyannyira merész, hogy némiképp még ma is meghökkenti a nézőt. Főhősünk Paul, akinek felesége öngyilkos lesz. A középkorú, kiüresedett férfi céltalanul bolyong Párizs utcáin, hátha közös emlékekre lel. A francia Jeanne húszéves egyetemista lány, akiről a filmrendező barátja portréfilmet akar készíteni; és ez jobban lefoglalja, mint a szerelem. A véletlennek köszönhetően e két ember útja egy régi ház kiadó lakásában keresztezi egymást, ahol Paul a felesége elvesztése miatt érzett kétségbeesését váratlan és vadul szenvedélyes szeretkezésben vezeti le. Miközben mindketten élik saját életüket, a lakás állandó találkozóhelyük lesz: oda menekülnek a világ elől egy olyan, mindentől független valóságba, amelynek alapja a szexualitás.
D. W. Griffith és sztárja, Lilian Gish nevéhez fűződnek az olyan klasszikus "ártatlanlány"-filmek, mint a Letört bimbók ( Broken Blossoms, 1919) vagy az Árvák a viharban ( Orphans of the Storm, 1921). A '30-as években aztán elindult az anyafilmek divatja, "amely egyaránt népszerű volt Hollywoodban, valamint a későbbiekben Japánban, haha-mono néven. A II. világháború idején vált közkedveltté a bátor, független nőtípus, elsősorban Barbara Stanwyck, Bette Davis és Joan Crawford figuráinak köszönhetően. Az eleinte többnyire nagypolgári környezetben játszódó melodráma a '30-as, '40-es években élte fénykorát. " Ebben a műfajban bukkantak fel a mozitörténet legnagyobb női sztárjai, rendezőegyéniséget azonban a műfaj mindössze egyet adott a filmtörténetnek: "az amerikai Douglas Sirk '50-es években készült alkotásaiban a melodráma keretein belül maradva nyújt kíméletlenül pontos társadalomrajzot az elidegenedett, rasszista, képmutató középosztályról". A melodráma a hatvanas évek óta sokat veszített korábbi rangjából, s a kifejezés – melodráma, melodramatikus – a már-már ízléstelenül érzelgős, szenvelgő mozi szinonímájává vált.