Irinyi János erős hazafiúi érzelmektől fűtve aktívan részt vett a forradalmi mozgalmakban, feltehetően öccse, Irinyi József segítségére volt a 12 pont megfogalmazásában is. A szabadságharc idején Kossuth kérésére a fegyvergyártás országos felügyelője és a nagyváradi lőporgyár igazgatója lett őrnagyi minőségben. A bukás után börtönbe került, ahonnan 1850-ben szabadult amnesztiával. Kivonták a foszfort Ekkor visszavonult a közélettől, vértesi birtokán mezőgazdasági kísérletezésekbe fogott. Irinyi János - Agytörő. Ezek azonban felemésztették vagyonát, így először könyvelőként, majd a debreceni malom igazgatójaként dolgozott. 1895 decemberében hunyt el Vértesen. Miközben a gyufa feltalálójaként ismerjük, Irinyi modern felfogásával az elméleti kémia területén is maradandót alkotott, de részben az ő nevéhez fűződik a magyar tudományos szaknyelv megalkotása is. Tény az is, hogy ma már nem pontosan az ő gyufáit használjuk. Nagy "hibája" volt ugyanis, hogy a gyufa feje erősen mérgező foszfort tartalmazott, a súlyos mérgezések miatt pedig a XX.
Irinyi János születési helye és ideje vitatott, egyes dokumentumok szerint nem Nagylétán, hanem Albison, és nem május 17-én, hanem 18-án látta meg a napvilágot. Nemesi családból származott, apja uradalmi tiszttartó, öccse, József újságíró, a márciusi ifjak egyike volt. Világhíres Feltalálóink. János Nagyváradon és Debrecenben járt iskolába, majd a bécsi és a berlini műegyetemen tanult kémiát, és elvégezte a hohenheimi gazdasági akadémiát is. Huszonegy évesen Berlinben könyvet írt a kémia elméletéről, elsősorban a savakkal foglalkozott, de foglalkoztatta a gyufa tökéletesítése is. Az első modern tűzszerszám William Congreve angol tüzértiszt nevéhez fűződik, aki egy ma nem ismert anyaggal bevont pálcikát kénsavba mártott, s a pálcika már lángolt is. A tűzgyújtás e módja azonban nemcsak veszélyes (az elegy bármikor durranhatott és szikrázott), hanem büdös is volt. Foszforos gyufát először 1779-ben készített az olasz Louis Peyla, 1803-ban tűnt fel a kálium-klorátos mártógyufa, 1805-ben az első kálium-klorátos, majd durranóhiganyos dörzsgyufa, s 1825-től került piacra a (még mindig robbanékony) foszforos dörzsgyufa.
A továbblépés lehetőségét egy kilenc évvel későbbi felfedezés teremtette meg: a bécsi Anton Schroetter a fehérfoszfort levegőtől elzárt térben hevítve, kevésbé gyúlékony és nem mérgező vörösfoszforrá alakította. Ezt az új anyagot használta fel 1844 és 1848 között Rudolph Christian Roettger Frankfurtban és G. E. Pasch Svédországban a jelenleg is alkalmazott gyufa összetételének kidolgozására. Munkájuk eredményeként, az európai forradalmak esztendeje a gyufagyártást is forradalmasította: 1848-ban J. Lundström gyártani kezdte a biztonsági gyufát, amit napjainkban is gyakran svéd gyufának nevezünk. Azért volt biztonságos, mert a vörösfoszfort nem a gyufafejre, hanem a doboz dörzsfelületére vitték fel, amely foszforon kívül csupán üvegport tartalmazott. Az éghető anyagok: a gyufapálcika és a fejben levő oxidáló anyagoknak (kálium-klorát vagy kálium-dikromát és antimón-szulfid vagy ólom-peroxidnak) a dörzsfelület foszforjával való reakciója által lobbant lángra. Vagyis a gyufa kizárólag akkor gyulladt meg, ha a pálcika fejét a doboz oldalához dörzsölték.
Napjaink biztonsági gyufája Napjainkban már bosszankodunk, ha netalán egy gyufaszál nem lobbanna lángra. Ha azonban a gyufa gyártási technológiáját számba vesszük, rájövünk, eléggé bonyolult ahhoz, hogy valamelyik szakaszába hiba csúszhasson be, ami a termék "működését" megakadályozhatja. A gépi úton négyszög keresztmetszetű rudacskákká aprított fát (általában nyárfát) először nátrium-foszfát, ammónium-foszfát vagy vízüveg oldatával itatják át (impregnálják), majd megszárítják. Ezzel meggátolják az utánizzást. Ezt követően a gyufaszálak végét paraffinolvadékba mártják, ami a későbbiekben megkönnyíti a fa meggyulladását. A gyufafej gyújtóelegye oxigénleadó anyagot (KClO 3, MnO 2, Pb 3 O 4, K 2 Cr 2 O 7 stb. ) és lángképző anyagot (kén vagy Sb 2 S 3), továbbá színezéket, üvegport és kötőanyagot (dextrin vagy enyv) tartalmaz. A gyufadoboz dörzsfelületének legfontosabb alkotója a vörösfoszfor, ami megindítja a kálium-klorát-tartalmú gyufafej égését; tartalmaz ugyanakkor üvegport is, a dörzsölési hő növelésére és valamilyen kötőanyagot.
Az nem mindegy, hogy melyik korszakban, mert a köztársaság kori Róma zegzugos utcáin sokkal szegényesebb, puritánabb volt a mindennapi élet, mint a császárkor fényes pompájában, széles sugárútjain és monumentális épületei között. A tűzvész után Néro kezdte kiépíteni igazi birodalmi fővárossá Rómát és utódai folytatták az építkezéseket. Az őskor és az ókor világa | Sulinet Tudásbázis. A császárkorban jellemzően már nem volt éhínség, a népnek különféle juttatások jártak, rendszeres ingyen gabona és a piacok roskadozak a hústól, haltól, zöldségtől és gyümölcsöktől. Vonzó is volt mindenki számára, hogy a fővárosba költözzön, ezért többnyire korlátozták a lakhatást. Ötemeletes bérházak is voltak pedig, de mégis sokszor hatalmas tömeg tolongott az utcákon, tereken és bőven akadt közöttük, akiknek nem jutott szállás. A birodalom végnapjaiban komoly gazdasági válság nehezítette az életet, valójában részleges túlnépesedéssel küszködtek.
Mostohafiát... aki mint afféle kisfiú, állítólag vezéresdit és császárosdit játszogatott, horgászás közben saját szolgáival ölette a tengerbe. Dajkájának fiát száműzette mert egyiptomi helytartó korában megfürdött abban a fürdőben, melyet a császárlátogatás alkalmára építettek. Halálba kergette tanítóját Senecát, bár valahányszor ez elbocsáttatását kérte s vagyonát is át akarta engedni, mindig égre földre esküdözött neki hogy nincs mitől tartania, s hogy inkább meghal, minthogy bántalmazza. Szexuális élet az ókori Rómában. Burrusnak, a testőrparancsnoknak torokfájására orvosságot ígért; mérget küldött. Vagyonos és elöregedett felszabadított rabszolgáit, akik örökbefogadtatásának, majd uralkodásának támaszai és irányítói voltak, ételükbe vagy italukba kevert méreggel emésztette el... " (Suetonius) Császárportré [Traianusról] "Uralkodóként is megmaradt e régi emberséges közvetlenséged. Korábban gyalog jártál, gyalog jársz most is; élvezted a munkát, ezt teszed ma is. Minden ugyanaz maradt körülötted, a szerencse semmit sem változtatott rajtad.
Az ókori római civilizációnak számos dolgot köszönhetünk – vécézési szokásaink azonban nem ezek közé tartoznak. Napjainkban annyira kézenfekvőnek tűnik számunkra az angolvécé és a vécépapír használata, hogy bele sem gondolunk, milyen különböző módszerekkel kísérleteztek nagydolguk elvégzéséhez a különböző népek a történelem során, mielőtt megtalálták volna a mai megoldást. Stephen E. Nash tudománytörténész a Nautilus hasábjain vesézte ki a rómaiak ürítési szokásait. Közösségi illemhelyek és botra tűzött szivacs Az ókori római civilizáció ránk maradt emlékei, például Pompeii városának romjai, rengeteg dolgot elárulnak az egykori lakók hétköznapi szokásairól. A legtöbb nyilvános illemhely ekkoriban egyfajta közösségi térként funkcionált: falait freskók díszítették, a sarkokban pedig szobrokat helyeztek el a tulajdonosok. Milyen lehetett az ókori rómában élni?. A polgárok egymás mellett, egy hosszú márványlapon ülve, mintegy kávéházi hangulatban végezhették a dolgukat. A végtermék a márványlapba vájt lyukon keresztül pottyant a lap alatti üregbe, ahol az esetek többségében a városi csatornahálózatból átvezetett, kis mennyiségű vízfolyam gondoskodott a dolog folyóba vagy tengerbe történő elszállításáról.
Az ilyen szerepet vállaló férfit férfiasság és erkölcs tekintetében alábbvalónak tekintették és megvetették. Míg a férfiak közti szex így bizonyos megkötésekkel elfogadottnak számított, addig a nőket hasonló esetben kivétel nélkül utálatosnak tartották ezért. Két nő közti testi kapcsolat során ugyanis egyikőjük jellemzően behatolást végez valamilyen formában, tehát a római felfogás szerint férfi szerepkört vesz fel, ami pedig egy nő esetében súlyosan büntetendő volt. A köztársaság utolsó éveiben hatalomra kerülő, majd a császári címet elsőként felvevő Augustus úgy gondolta, hogy a meglehetősen szabados szexuális életet élő rómaiak erkölcsei sürgős "javításra" szorulnak. Bár tőle sem volt idegen más feleségének az elragadása, rendszeresen szólt a házasságtörés ellen és szigorú törvényekkel igyekezett a rómaiakat az általa vélt helyes útra visszatéríteni. Törekvéseinek sikerét jól jellemzi, hogy lánya, Julia korának egyik legszabadabb erkölcsű asszonyaként volt ismert. Egyesek szerint előfordult, hogy éppen azon a szónoki emelvényen bujálkodott nyilvánosan, ahonnan Augustus az erkölcsiségről szokott szónokolni.