Az elmúlt évek nálam a krimi színpadán leginkább a skandináv vonulattal teltek. A tetovált lány sorozat mellett elfogyasztottam az amerikaivá varázsolt The Killinget és a svéd-dán Bron/Broent (A Híd) is. A közelmúltban azonban kijött pár érdekesebb, eredetileg is amerikai mű, amely betáblázta a következő néhány hetem estéit. Lássunk elsőként egy három évadot megélt dráma-krimit, a The Fallt. Érdeklődésemet nem kellett túlságosan sokáig tüzelni, hiszen Gillian Anderson nevének láttán hamar kedvem támadt belenézni a 2013-ban, a Netflix által életre hívott sorozatba, és ekkor még az a tény sem zavart egy cseppet sem, hogy a férfi főszereplő, Jamie Dornan ezt követően A szürke ötven árnyalatával szerzett magának még nagyobb ismertséget. A színészi gárda ex-Scullyt leszámítva nem volt különösebben neves, ami persze utólag vizsgálva nem is számított sokat, hiszen az élvezeti értéket elsősorban a két főszereplő sakkjátszmája szolgáltatta. A The Fall Észak-Írországba kalauzol bennünket, ahol egy londoni nyomozó, Stella Gibson (Gillian Anderson) segít felgöngyölíteni egy sorozatgyilkos tetteit és motivációit.
Azt mondjuk nem nagyon értem, hogy Spector, amikor elkezdte érezni, hogy szorul a nyaka körül a hurok, miért nem fogta menekülőre a dolgot. A rengeteg ködös mozzanat ellenére is kiváló sorozat volt a The Fall, aminek a fináléja valahol úgy tökéletes ahogy van, valahol meg eléggé lyukas, de ezt mindenkinek magának kell megítélnie.
Az elsősorban az Armani és Calvin Klein reklámarcaként ismert Jamie Dornan (aki A szürke ötven árnyalata-film főszerepét is megkapta) alakítja egyébként a sorozatgyilkost, így hát nem olyan meglepő módon az ember a szokásosnál kissé nagyobb előítélettel ül le sorozatozni (mert hát miért nem lehetett egy normális színészt leszerződtetni a szerepre), azonban Dornan nagyszerűen benne van az egyébként visszafogott szociopata karakterében, teljesen átszellemülve hozza le ezt az öt epizódot – már ahhoz képest amit eddig láttunk és vártunk tőle. A Gillian Anderson által alakított Stella Gibson pedig remek ellenfele, hiszen még a gyilkosunk számára csak "eszköz" a női nem, addig a felügyelőnőnek éppen a nőkkel szembeni előítéleteket kell legyőznie. igaz éppen elég törekvő és magabiztos ahhoz, hogy ez ne jelentsen számára akadályt. Kettejük történetét annyira aprólékosan kidolgozták az alkotók, hogy bár a tempó lassúnak tűnik, mégis megéri kivárni a végeredményt, hiszen a The Fall minden jelentéktelennek tűnő mellékszálával együtt tökéletes munka.
Remekül mutatta be. hogy egy brit nyomozónőnek milyen erős ellenszélben kell dolgoznia az észak-ír rendőrségen és utcákon és nem csupán azért, mert angol, hanem mert nő. A 2. évadra ebből is sokkal kevesebbet kaptunk, a Gillian Anderson által alakított Stella Gibson karakterizációja valahol félrement, ha csak nem tudatosan egy olyan női karakter akartak teremteni a sorozat alkotói, aki hasonlóan megosztó és aki miatt szintén sok támadás érheti a sorozatot, hiszen Paul Spector amennyire nőgyülölő(? ) Stella Gibson éppen annyira megveti a férfiakat – na persze nem abban az esetben, amikor valamelyik fiatal kollégáját kell levadásznia. A szereposztás azonban ebből a szempontból kiváló. Gillian Anderson csodálatosan hozza a "pumát" (via Barney Stinson), akinek egy férfi sem tud nemet mondani, s akinek a megjelenésében a vörösre festett körmökön kívül semmi hivalkodó nincs, mégis több mint erotikus a kisugárzása. De ugyanez elmondható Jamie Dornan karakteréről is, aki nem a fürdőgatyamodell énjét hozza, hanem olyan áthatóan és erőteljesen néz, hogy nem véletlen, hogy a sorozat vége felé felmerül a kérdés, hogy az őt hajszoló nyomozónőt nem-e vonta hatása alá a sorozatgyilkos személyisége.
Nem is csoda, hogy a rózsaszín ködbe tévedt Maurizio apja, Rodolfo (Jeremy Irons) pénzéhes némbernek nevezi a nőt, és mikor a könyörgése ellenére a fia elveszi Patriziát, kitagadja őt. A szívét végül a saját fivére, Aldo (Al Pacino) enyhíti meg, no meg az, hogy Patrizia egy unokával ajándékozza meg őt. Annak ellenére, hogy férjét őszintén szereti, a nőt a gazdagság és a hatalom ígérete alaposan megrészegíti, és a családja ellen hangolja Mauriziót. És lőn árulás, csalárdság, féltékenység és végül gyilkosság. – áll az ign anyagában Teljes ign anyag: Gucci-ház kritika Több, mint egy szép bőrtáska: A Gucci-ház (House of Gucci – 2021) kritika A Gucci nevet valószínűleg a legtöbb ember ismeri, vagy hallotta már valahol. Egy elit márka, melyről azonban az átlagember sokkal többet talán nem tud. Ridley Scott viszont úgy gondolta, hogy sok érdekes háttérsztorit rejteget a Gucci dinasztia élete, amit igazán megéri vászonra vinni. A film elsősorban Maurizio Gucci ( Adam Driver) és Patrizia Reggiani ( Lady Gaga) kapcsolatát mutatja be, miközben betekintést nyerünk a Gucci márka sikertörténete mögé.
Így az énekes-színésznő csupán könyvekből és feljegyzésekből készült a szerepre. A Gucci-ház című mozi egy igazán jó alkotás is lehetett volna, de sajnos pont az a plusz hiányzott belőle, ami egy ilyen történetet kiemelne a sok valós eseményt feldolgozó alkotásból. A történetmesélés sokszor tűnik egysíkúnak, még egy Discovery sorozatba is több élet van olykor. Nagy sztárokkal tolmácsolásában elbeszélő életrajzi mű. Elmeséli a Guccik történetét, de néhol annyira beleveszik a részletekbe, olykor meg fontos részeken siklik át, melyek adhattak volna némi pluszt a filmnek. Lady Gaga ismét megmutatta, hogy színésznőként is kiváló. Driver, mint Maurizio hol egy sajnálni való elesett fiú szerepét mutatta, de igazi érzelmeket, együtt érzést mégsem tudott kiváltani. Amilyen jól sikerült elmaszkírozni Letot, aki talán a legjobb alakítást nyújtotta filmben Lady Gaga mellett, addig Irons sminkelése olykor tűnt egy elrontott halloweeni maszknak, mintsem profi munkának. Al Pacino pedig olyan volt, mint aki néha vissza-visszaköszönt a Keresztapai karakterébe.
Ridley Scott, Lady Gaga, Adam Driver, Gucci, gyilkosság – A Gucci-ház ígéretes hívószavakkal dolgozik, mégsem váltja be a hozzá fűzött reményeket. A Gucci-ház azon kevés film közé tartozik, amelyiknek már az előzetese extázist váltott ki: szállóigévé váló mondatok, Halloween-jelmezként felkapott kosztümök, kikockázott gifek kísérték az útját. Ám ahogy sajnos gyakran előfordul, kiderült, hogy a legcsípősebb mondatokat mind ellőtte a trailer, illetve maga a mű nem is olyan harsány, polgárpukkasztó, sűrű és szórakoztató, mint ezek alapján vártuk. Pedig a Gucci-házé valóban filmre illő történet: kalandos karrierutak, árulások, kisemmizések, gazdasági hullámhegyek és hullámvölgyek, valamint az obligát gyilkosság kísérte a divatcég útját, ebből pedig könnyen lehetett volna egy hisztérikus, pofátlanul szórakoztató és húsba vágóan drámai művet is kerekíteni. Ridley Scott filmje viszont csak részsikereket ért el: miközben A Gucci-ház bővelkedik az emlékezetes jelenetekben, érdekes gondolatokat indít be, néha fergeteges a humora és végig hozza a szükséges korszellemet, egyenetlen hangvételű, lyukacsos forgatókönyvű és zavaros mondanivalójú alkotás.
Az időről időre felhangzó slágerek jelzik, hogy már a nyolcvanas években járunk, a világgazdaság kedvezően alakul, és szemérmetlen vagyonok halmozódnak fel, nem csak a divatiparban. A Gucci-ház viszont a belső viszályok színhelye: a Patrizia által tüzelt Maurizio és Aldo egymást próbálja kiszorítani a családi cégből. Az állandó kavarások azonban elveszik a teret és az időt a karakterépítéstől. Hiába a bő két és fél órás játékidő, Maurizióról nem tudunk meg túl sokat: figurája érdekes módon akkor sem képes kibomlani, amikor a film utolsó harmadában aktivizálódni kezd (elhagyja a feleségét, kezébe veszi a céget, szőke szeretőjével él fényűző életet). Adam Driver érzékeny játéka dacára sem jutunk közelebb kissé enigmatikus alakjához. Miért lett elege felesége "zsarnokságából"? Időközben miért kezdte el érdekelni a cége vezetése, és miért tűnt erre mégis alkalmatlannak? Nem baj, koncentráljunk a biopic (életrajzi film) legizgalmasabb szereplőjére, Patriziára: Lady Gaga játékára sem lehet panaszunk (a magyar szinkron pedig jótékonyan elfedi rosszul sikerült olasz akcentusát), ám az első fél órában megismert karaktere megreked a Gucci-ház csillogása által elvakított, szenvedélyes aranyásó szintjén – innen jóformán már csak magát ismétli.
Mindkét mű flashback szerkezetet használ: ismerjük a végeredményt, a kérdés csak az, hogyan jutunk oda. A több idősíkot mozgató sorozat a címéből adódóan a nyomozásnak és a pszichologizálásnak is nagyobb teret szentel, A Gucci-ház pedig Maurizio és Patrizia felemelkedéséről szól, a gyilkosság csak egy elkerülhetetlen végpont. Tudjuk, hogy ez a történet vége, még sincs az az érzésünk, hogy minden út ide vezet, amit a kapkodós befejezés is aláhúz. Ráadásul a film azt a magas labdát sem üti le, hogy egy villanásig maga Versace is felbukkan benne. (Ugyanígy azok az önreflexív momentumok is kiaknázatlanok maradnak, hogy A Gucci-ház mellékszereplői között megjelenik Tom Ford, aki azóta filmrendező is lett, Maurizio apja, Rodolfo a színészi karrierjéről mesél, egy álomszerű jelenetben látjuk, ahogy Sophia Loren ellátogat egy Gucci-üzletbe, az az obszcén összefüggés pedig szintén titokban marad, hogy a mellékszereplő Salma Hayek férje jelenleg a Gucci tulajdonosa). Míg az American Crime Story alkotója, Ryan Murphy híres a camp stílusáról, ami illik is a csicsás Versace-termékekhez, Ridley Scott nem tudta eldönteni, hogy a filmje inkább őrült vagy drámai legyen.
Nem derül ki a játékidő alatt Maurizio érzelemvilága, a folyamatosság, hogy mikor hidegül el a feleségétől, leszámítva az alkalmanként erőteljesebb mondatváltása Patriziával. Egyik pillanatról a másikra egy szabad akaratú, a családjának nem meghajló, nagyzoló és cinikus emberré vált. Ugyan a megtébolyodott nő figyelmeztette, hogy mit sem ért az üzlethez, mégis felelőtlenül költekezett a cég kárára. Az ereszd el a hajamat viselkedése egzisztenciájába és közvetetten az életébe került. Összességében a film kissé egyhangú, túlságosan tényközlő talán ettől kontraproduktív, valamint kirívó izgalmakat és átmeneteket nem tartalmaz. A cikkben megemlített színészek, filmek és sorozatok adatlapjai, egy kattintással megnézhetitek a filmek előzeteseit vagy kattinthattok egy színész, sorozat adatlapjára.