Kr. 499-ben fellázadtak a kis-ázsiai görög városállamok, akik felégették Szardeiszt is, majd körülbelül hat évig ellenálltak a perzsa uralomnak. Mivel a lázadás mögött a görög városállamokat sejtették, ezért Dareiosz Kr. 492-ben, és Kr. 490-ben is hadjáratot indított ellenük. Előbbinek egy vihar vetett véget, utóbbinak pedig a marathóni csata. Plataiai csata – Wikipédia. Jelenet a marathóni csatából egy újkori illusztráción A görögök meghódításával I. Xerxész is hiába próbálkozott: bár elfoglalta Athént, és legyőzte a spártaiakat Thermopülainál, a szalamiszi csata a perzsák vereségével ért véget. A görög-perzsa háborúk menete innentől kezdve megfordult, a hadszíntér Kis-Ázsiába, valamint a tengerekre tevődött át, és a görögök megnyerték a háborút. A perzsák színre lépnek: Nagy Kürosz A Közel-Kelet meghódítása Maffiamódszerekkel a perzsa trónért
Hossza 70 km, szélessége kb. 1200 és 6000 méter között váltakozik. Átlagos mélysége 55 méter, legmélyebb pontja 82 méter. A tengerszoros elválasztja Európát (a Gallipoli-félszigetet) Ázsiától. Nevét Dardania városáról kapta, mely az ókorban az ázsiai oldalon feküdt. A Dardanellák legnagyobb városa Çanakkale, és itt található az első világháborúban fontos szerepet betöltő Gallipoli (törökül Gelibolu) is. Új!! : Szalamiszi csata és Dardanellák · Többet látni » Delphoi Delphoi (görögül Δελφοί) régészeti terület és modern város Görögországban. Ókori Hellász - Lufi pukkasztó. Új!! : Szalamiszi csata és Delphoi · Többet látni » Epheszosz Celsus könyvtára Epheszosz (hettita nyelven: Apasza, régi magyar nevén: Efezosz vagy Efézsoa, régi latin nevén: Efezus) görög polisz volt Kis-Ázsia nyugati partvidékén. Új!! : Szalamiszi csata és Epheszosz · Többet látni » Fönícia Fönícia (föníciai nyelven: כנענ) egy ókori civilizáció Kánaán északi részén, mely a mai Libanon nagy részét valamint Izrael, Szíria és Palesztina egyes területeit foglalta magába.
Dareiosz felirata szerint öngyilkos lett, Hérodotosz viszont azt írta, hogy lovaglás közben saját kardja sebesítette meg halálosan az uralkodót. Bárhogyan is történt, egyik hadvezére, Dareiosz úrrá lett a birodalom keleti felében kitört lázadáson, és – kis közjáték után – megszerezte a perzsa trónt. Xerxész és a trónján ülő Nagy Dareiosz egy Kr. 515 körül készült reliefen a perszepoliszi kincstárban Dareiosz tehetséges uralkodónak bizonyult. Úrrá lett a káoszon, és feleségül vette Kürosz összes nőnemű leszármazottját, hogy ezzel is erősítse trónigényét, hiszen hiába származott a perzsa királyi dinasztiából, csak oldalági rokon volt. Kr. e. 480. szeptember 20. | A szalamiszi csata. Hódításai során a birodalmát kiterjesztette Európára is, átkelt a Boszporuszon, és elfoglalta Trákiát. Kísérletet tett a Fekete-tenger mellett élő szkíták leigázására is, ám azok nem vállaltak ellene nyílt ütközetet, és a felperzselt föld taktikáját alkalmazva végül visszavonulásra kényszerítették az uralkodót. Kr. 499-ben fellázadtak a kis-ázsiai görög városállamok, akik felégették Szardeiszt is, majd körülbelül hat évig ellenálltak a perzsa uralomnak.
Szerfölött kedvezőtlenné vált helyzetükből Pauszaniasz egy éjszakai hadmozdulattal szerette volna kivonni csapatait, hogy a síktól délre magasló hegyek hágóiban és szorosait megerősítve jusson élelemhez és vízhez. A rendkívül bonyolult tervet nem sikerült végrehajtani; a hajnal még a síkon találta az összegabalyodott görög csapatokat. A perzsa lovasság rohamra indult ellenük; a lassabban mozgó gyalogság követte. Csapataik mozgását a perzsák sem tudták összehangolni, és a zűrzavart kihasználva Pauszaniasz ellentámadásba lendült. A túlerőben harcoló perzsák jó eséllyel így is győztek volna, ha Mardoniosz fővezér el nem esik — Hérodotosz szerint egy spártai parittyás vagy athéni parittyás lőhette fejbe. Erre a perzsák megfutottak, a görögök pedig elfoglalták és megsemmisítették a perzsa tábort. Következmények [ szerkesztés] A menekülő perzsákat Artabazosz szedte össze több-kevesebb sikerrel. Helyzetüket tarthatatlannak ítélte, és elindult velük hazafelé. Pauszaniasz húsznapos ostrommal bevette Thébait, amely korábban átállt a perzsákhoz, és kivégeztette a perzsapárti vezetőket.
Hosszas vita után Themisztoklész elképzelése győzött, miszerint Szalamisznál, a keskeny tengerszorosban csapdába lehet ejteni a perzsa flottát, mivel a szűk helyen nem fogják tudni kiaknázni számbeli fölényüket. A perzsa flotta a Phaléroni-öbölben állomásozott. Xerszész Szalamisz szigetével szemben foglalt állást, emellett egy válogatott erőkből álló sereget tett partra Pszüttaleia szigetén. Hajóhada, mely igen vegyes nemzetiségi összetételt képviselt, a következő hadrendbe szerveződött: bal szélén a föníciaiak, jobbról a ióniai görög hajók, a derékhadot a kis-ázsiaiak alkották. Miután behajóztak a szűk szorosba, a hajók túl közel kerültek egymáshoz, ezért nem tudtak megfelelő módon manőverezni. Ezt kihasználták a görögök, akik hajóikkal megközelítették a perzsa hajókat, így át tudtak szállni rájuk, és kézitusát tudtak az ellenfélre kényszeríteni, ennek következtében érvényesülhetett katonáik, a hopliták erőfölénye. Themisztoklész újra és újra rárontott a perzsa hajókra, egyere nagyobb zűrzavart okozva.
Amennyiben igennel szavaztak, két hónappal később megtartották a szavazást. A két hónap arra szolgált, hogy a polgárok alaposan megfontolják döntésüket, illetve az esetleg érintett személyeknek lehetőségük nyílt arra, hogy lebeszéljék polgártársaikat arról, hogy őket válasszák. Hatezren kellett hogy szavazzanak, vagy ennyi szavazatot kellett hogy kapjon az érintett az érvényességhez. A száműzöttnek tíz nap állt rendelkezésére, hogy elhagyja Athént. Magával vihette mozdítható vagyontárgyait, ám a következő tíz évben nem volt szabad visszatérnie a városba. Amennyiben mégis megpróbálta, halál várt rá. Ám tíz év elteltével vagyonát és polgárjogait visszakapta. A cserépszavazást összességében viszonylag ritkán alkalmazták. Kr. 487 és Kr. 417 között összesen nagyjából tíz alkalomról tudunk, amikor a szavazások eredményesek voltak, ebből öt ráadásul Kr. 487 és 482 között volt. Az első öt szavazás mögött nyilvánvalóan a második perzsa invázió idején döntő szerepet játszó Themisztoklész állt. Hatalmi vágya fortélyos eszközként használta a cserépszavazást politikai ellenfeleivel szemben.
Ha az erdőben bolyongunk és belebotlunk egy vaddisznóba, vagy esetleg egy egész kondába, nem kell azonnal a legrosszabbra gondolnunk. Ellenkezőleg, lenyűgöző látványban lesz részünk. A találkozás azonban inkább lesz bizarr, mint mulatságos, ezt megígérhetem. Egy véletlen folytán minél közelebb kerülünk hozzájuk, annál nagyobb lesz a riadalom mindkét félben, majd ezután az irántuk érzett tiszteletünk is. Termetüket, téli hosszú fekete színű szőrzetüket látva nem egy dédelgetett otthoni kis kedvencünk jut róla eszünkbe. Nem árt az óvatosság, százszázalékosan nem veszélytelenek! A legszembetűnőbb dolog a fekete ijesztő csuhájuk ellenére még egy avatatlan szempár számára is a házi disznóhoz való hasonlatossága. Ez nem véletlen, hiszen kutatások bizonyítják a rokoni összetartozásukat, vagyis a vaddisznó a ma élő házi disznó őse. Hogy mit érdemes tudni róla – kezdjük az elején! A vaddisznó térhódítása a világ szinte összes országában napjainkban is zajlik. Kevés olyan állat létezik, melynek hasonló alkalmazkodó képessége van, és ilyen szapora, éppen ezért erős szelektációra szorul.
Vaddisznó A vaddisznó a házi sertés egyik közvetlen rokona, az erdők és mocsaras vidékek egyik leggyakoribb vadja. Zömök testű, rövid lábú, nem kérődző, páros ujjú patás. Kicsinyei csíkosan születnek. A vaddisznó mindenevő, szeret pocsolyákban dagonyázni, de kiválóan tud úszni is. Vaddisznó (Sus scrof) A disznó félék családjának egyetlen európai képviselője a hazánkban is megtalálható vaddisznó, amely Európában, Ázsiában és Afrika északi részén őshonos, de betelepítették Észak- és Dél-Amerikába is. Magyarországi elterjedése... A vaddisznó (Sus scrofa) egy gerinchúrosok törzsébe, emlősök osztályába, párosujjú patások rendjébe és disznófélék családjába tartozó állatfaj. A vaddisznó hímjét "kan", nőstényét "koca", utódját " malac " néven jelöljük. Belőle háziasították meg a házisertés t (Sus scrofa domestica)... A ~ (Sus scrofa) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a disznófélék (Suidae) családjába és a Suinae alcsaládjába tartozó faj. A Sus emlősnem típusfaja.
Erős, zömök testével és ék alakú fejével áttör az áthatolhatatlannak tűnő bozótokon is. Családi csoportokban, kondákban élnek. A vaddisznó igazi mindenevő, fogazata is ehhez alkalmazkodott. Őrlőfogai gumós felszínűek, metszőfogai és jól fejlett szemfogai is vannak. Éjjel, csapatosan járnak táplálkozni. Táplálékukat az avar közt és a talajban keresik. A vaddisznó hosszú, erős ormányával túrja a földet. A kemény talajon, a gyökerek közt jó hasznát veszi agyarainak is. Az agyarak nagyra nőtt szemfogak, de veszedelmes fegyverek is lehetnek. Tölgy- és bükkmakkot, gyümölcsöket, férgeket, csigákat, rovarokat, pockot fogyasztanak. Kijárnak a mezőgazdasági területekre is, ahol tetemes károkat okozhatnak. A megzavart állatok, különösen a kismalacaikat féltő anyaállatok az emberre is veszélyesek lehetnek. A vörösróka A vörösróka ragadozó emlősállat. Bundája vörösbarna, sötétebb és világosabb foltokkal. Rejtőszíne jól beleolvad az erdei környezetbe. Az óvatosan sompolygó állat csaknem észrevehetetlen.