Purcell: Dido és Aeneas / Zsámbéki Nyári Színház 2009 2009. 09. 03. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a Dido viszonylagos ismertsége ellenére is ritkán kerül színre: amennyire megkönnyítette műkedvelő megrendelőinek dolgát Purcell az előadó-apparátust illetően, annyira megnehezítette ezzel a későbbi hivatásos előadókét. BÓKA GÁBOR ÍRÁSA. Mert hogy az 1689-ben, Josias Priest chelsea-i leányiskolájában felcsendülő D ido és Aeneas korszakos remekmű, afelett az elmúlt évszázadok során nemigen volt vita. Arról sem, hogy nem csak önmagában vett zenei értékei teszik azzá, de az angol és az egyetemes zenetörténetben elfoglalt kulcsfontosságú helye is: a speciálisan angol műfajnak tekinthető, a prózai színmű és a prózai részleteket azonos terjedelemben összefűző zenés jelenetek keverékéből álló ún. semi-opera szigetországi egyeduralma közepette a Didó val jelenik meg elsőként a végigkomponált opera – a jelenetek felépítéséből következően francia mintára. S e jelentőségből következik a zeneszerzői teljesítmény igazi bravúrja is: Purcell úgy tudott korszakalkotót létrehozni, hogy közben egy pillanatig sem tévesztette szem elől a megrendelő és a várható előadók személyét és adottságait, melyek igen behatároltak voltak.
Lényegében ugyanezt mondhatom el Az indián királynő megszólaltatásáról is, melyben mind a muzsikusok, mind az énekesek – különösképp a már az előbb is kiemelt Catherine Bott – vitathatatlanul remekelnek, még ha a Gardiner-féle, általánosságban véve líraibb felvétel színei kevésbé vastagon lettek is felrakva. Elegendő meghallgatni Oraziának a negyedik felvonásban felcsendülő, a szerelem gyötrelmei felett kesergő-beletörődő áriáját – amely csodálatos dallamvonalával és invenciódús harmonizálásával Purcell egyik legszebb színpadi dala –, és kétségünk sem maradhat afelől, hogy Botténál ihletettebb előadásban sosem fogjuk hallani a "They tell us that you mighty powers above" kezdetű sorokat. Ha a Dido és Aeneas ról azt állítottam, különleges helyzetet élvez az angol operák között, akkor Az indián királynő t hasonlóképp kiemelt helyen kell kezelni, ám ezúttal a Purcell pályafutásában játszott szerepe okán. Ez a semi-opera ugyanis a szerző váratlan betegsége és halála miatt éppúgy befejezetlen maradt, mint Mozart Requiem je, mi több – ellentétben más töredékes utolsó művekkel, például A fúga művészeté vel – ezt is kiegészítette, lekerekítette a komponista közvetlen környezetének egyik tagja, nevezetesen Purcell egyáltalán nem tehetségtelen öccse, Daniel.
Alkalom végül 1689-ben adódott erre, amikor Josias Priest a bentlakásos leányiskolájában évente megrendezésre kerülő bálhoz Nahum Tate librettistától és Purcelltől rendelt zenés színpadi művet; habár a kutatók nem tartják kizártnak, hogy a műkedvelő előadás csupán egy korábban már előadott mű felújítása lehetett. Bárhogy történt is, a szűkre szabott időtartam rendkívüli drámai tömörségre késztette a zeneszerzőt, és a három ground bass – vagyis ismétlődő basszus – kíséretre írt ária tartópilléreire felépített, szokatlan tonális tudatossággal megszerkesztett mű Christoph Willibald Gluck és Wolfgang Amadeus Mozart nagyoperáinak nagyszerűségét előlegezte meg. Sokan még ma is a Janet Bakerrel, 1962-ben készült klasszikus Decca-felvételt tekintik mérvadónak, és jóllehet magam is hagyományos előadásban, Charles Mackerras és a tragikus hangszíneiben utolérhetetlen Tatiana Troyanos interpretációjában ismerkedtem meg a művel, a végső összevetésben – nem kevesebb, mint két tucat, valamely elemében szinte kivétel nélkül elsőrangú lemezfelvétel forog közkézen –, Catherine Bott és a Christopher Hogwood vezette Academy of Ancient Music albumát ajánlom azoknak, akik csupán egyetlen Dido és Aeneas előadásra vágynak.
A két együttes közös munkájaként már számos alkalommal hangzott fel a darab, egy 2002-es sárospataki előadást (kereskedelmi forgalomban sajnos nem kapható) lemezfelvétel is megörökített – az interpretáció mögött tehát hosszú évek munkája áll, ami azonban nem a zenélés rutinná válásának irányában hatott, épp ellenkezőleg: a produkció kiérlelt voltát erősítette. Öröm volt hallani a Tomkins Énekegyüttes karakterisztikus éneklését, hogy a boszorkányjelenetek szándékoltan csúnya hangütésétől a zárókórus átszellemült magaslatáig az érzelmek és kifejezésmódok milyen széles skáláját tudták megszólaltatni. Nem kisebb öröm szembesülni azzal, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekarban csak a tagok cserélődnek, a minőség változatlan: a zenekari produkció nem volt felfedező erejű, nem itatta át mélyen a historikus zenélés szelleme, de mentes volt az unalomtól, nehézkességtől – üdén, lendületesen, színekben gazdagon szólalt meg e pompás muzsika. Fotó: Szkárossy Zsuzsa A szólisták közül kiemelkedett Mester Viktória Varázslónője.
Mercurius emlékeztette Aineiaszt kötelességére, így a hős elhagyta a királynőt (aki öngyilkos lett) és tovább hajózott Itáliába, ahol megalapította Lavinium városát. A Iulius-nemzetség ősének tekintették, így Julius Caesar is tőle vezette le a családfáját. A római mitológia szerint halála után anyja, Vénusz (Aphrodité) kérésére istenné avatták.
Rejtvényeink őse a ma bűvös négyzetként ismert típus. A legrégebbi példánya egy több mint 6000 éves kínai emlékben maradt fenn. Az ábrája a mai érdeklődők számára kissé bonyolult lenne. Kis fekete és fehér körökből állt, ahol a fekete körök a páros, míg a fehérek a páratlan számokat jelölték. Ezt a rejtvénytípust elsőként az egyiptomiak vették át indiai közvetítéssel. Később a görögök jóvoltából Európába is eljutott. Az első keresztrejtvény megalkotója és keletkezésének pontos dátuma ismeretlen. A legenda szerint az első keresztrejtvény típusú fejtörőt egy fokvárosi fegyenc alkotta meg. Egy angol földbirtokos, Victor Orville épp közlekedési szabálysértésért rá kirótt börtönbüntetését töltötte. A ablakrácsokon keresztül beszűrődő fény által a cella falára kirajzolt ábrát töltötte ki önmaga szórakoztatására, hogy valamivel elüsse az időt. A börtönorvos tanácsára elküldte az ábrát az egyik fokvárosi angol lap főszerkesztőjének, aki látott benne fantáziát, és közzétette a lapjában. Az ábra hamarosan nagy sikert aratott az olvasók körében, és Orville egymás után kapta a megrendeléseket az újságoktól.
Annak idején rengeteg gördeszkás játékkal üthettük el az időt, de mára csak a retro gyöngyszemek, esetleg pár hádésített változat maradt meg, de most változott a helyzet. Az OlliOlli nem éppen egy grafikai gyöngyszem, sőt még bonyolultnak sem mondhatjuk, de cserébe szórakoztató és piszok nehéz. Olliolli ps vita e. OlliOlli PS Vita Videoteszt (HD) Feladatunk egyszerűnek tűnik, hiszen "csak" a pálya egyik feléből a másikba kell eljutnunk, lehetőleg úgy, hogy a legtöbb pontot zsákoljuk be magunknak. Bár az első pályák nehézsége nem éppen gigászi, később bekúsznak a képbe a komolyabb területek, valamint a cseppet sem könnyű feladatok. A játék megvalósítása remek lett, ez a 2D-s megoldás többünk szívét megmelengette, a pörgős zene pedig csak hab a tortán. Az irányítás sincs túlbonyolítva, könnyedén elsajátíthatjuk, de a komolyabb kombók eléréséhez már alaposan meg kell izzadnunk. Az OlliOlli egy kifejezetten kellemes alkotás, aminek túlzott nehézsége ugyan elriaszthat pár embert, de kellő mennyiségű kitartással minden akadály megoldható, vagy nem, de azért a PS Vitát semmihez se vágjátok hozzá.
A PlayStation Vita exkluzív, vadállatian jópofa címmel hódító [B]OlliOlli[/B] elindításakor rögtön az kezdett el kavarogni a fejemben, hogy lám, a ma sikerműfaja milyen könnyen válhat a holnap szemétszállítójává, szendvicsemberévé, esetleg Való Világ szereplőjévé… szóval értitek (ezúton szeretnék elnézést kérni a fenti foglalkozások űzőitől, amiért egy kalap alá soroltam őket a "valóság só" celebekkel). A gördeszkás és úgy általában az extrémsport témájú játékok például másfél évtizeddel ezelőtt elképesztő népszerűségre tettek szert, miután a PS1-es Tony Hawk's Pro Skater virtuóz módon vegyítette a három dimenziós grafikát, a mély, de könnyen megtanulható trükk rendszert, és a pörgős pop punk zenéket egy olyan eleggyé, ami a profi deszkásokat és a műfajjal most találkozó laikusokat egyaránt le tudta nyűgözni. A siker hatására aztán sorra jöttek a folytatások, megszületett az óriási sikerű SSX sorozat a snowboard szerelmeseinek, sőt emlékeimből rémlik egy egészen borzasztó szörfös témájú játék is a kis szürkéről, na meg ki tudná elfelejteni a direkt botrányra hajtó BMX XXX című biciklis szösszenetet?
Szerencsére egyetlen gombnyomás és zérus várakozás szükséges az adott pálya újrapróbálásához, így felesleges nyűg helyett mindig szívesen futsz majd neki az adott szakasznak, meg hát az esetek zömében nem is az ördögi fejlesztők által generált akadályok fogják jelenteni az igazi nehézséget, hanem a saját kapzsisá kitapasztalod majd ugyanis, hogy a helyszínek mely szakaszain lehet a legnagyobbat szakítani, és ahogy mérnöki precizitással fűzöd egymásba a kombókat, fejed felett egyre fenyegetőbben tornyosul a bukás lehetősége. "Csak még ezt az egy grindot hozzáfűzöm a már meglévő pontjaimhoz és meg is van a rekord" mantrázod halkan… majd a cél előtti utolsó ugrást elméred és a dobogó helyett a hideg betonra csattansz arccal, miközben megfogadod, hogy legközelebb ilyen helyzetben nem fogsz kockáztatni… amit persze a következő próbálkozásnál meg is szegsz majd. [51378]Már csak azért is garantáltan a bűvöletébe fog keríteni a highscore láz, mert mindegyik pályához tartozik öt kihívás (csinálj meg X trükköt, gyűjts össze Y cuccot, érj el Z pontszámot), melyeket ha sikerül megcsinálni egy helyszín összes pályájánál, akkor megnyílik a lehetőség a profi kihívások teljesítésére, ahol aztán már tényleg fel kell kötni a gatyát, hogy versenyben tudj maradni.