I. Murád egyike volt a legnagyobb török hódítóknak, majdnem háromszorosára növelte a hatalma alá tartozó Oszmán Birodalmat. Azonban a "szerb Mohácsnak" is nevezett első rigómezei csatában, 1389-ben meghalt. A csata a mai Koszovói főváros, Priština városa közelében zajlott, a szultán emlékére pedig egy türbét emeltek. I. Murád szultán nyughelye – Csámborgó. Murád szultán türbéje piros ponttal jelölve Rigómezőn A Koszovó név Kosovo Polje (szerbül: Kosovo Polje – Косово Поље, albánul Fushë Kosova) vidék nevének lerövidült változata, amelynek jelentése: Rigómező (a szerb kos magyarul (fekete) rigó t jelent). A környéken zajló és a magyar történelemhez is kapcsolódó két középkori csata ezért rigómezei csata néven ismert. Rigómező egy 50 km hosszú és 20 km széles síkság Koszovó területén Pristinától nyugatra, itt épült a reptér is. A síkságról kapta a nevét Rigómező városa, a szélesebb értelemben vett Koszovó régió és maga az ország is. Rigómező területén több csata is zajlott. A síkság stratégiai szempontból nagyon fontos terület volt.
Rigómezőn kétszer is megütköztek a keresztény hadak az Oszmán Birodalom hadseregével: az 1389-es csatában a szerbek, míg a mintegy hatvan évvel későbbi 1448-as ütközetben a Hunyadi János vezette magyar hadsereg maradt alul a törökökkel szemben. Mindezek ellenére az első rigómezei csata fontos elemét képezi a szerb államiság legendáriumának. A XIV. század elején belviszályok sújtották a Bizánci Birodalmat. Ezt használta ki az Oszmán Birodalom, melynek csapatai először 1351-ben léptek Európa földjére. A törököknek nem egyszerűen a területszerzés volt a céljuk: sokkal inkább behódoltatásra törekedtek, s ha egy ország közigazgatási értelemben meggyengült, akkor gyakorlatilag területileg is a Birodalomhoz csatolták azt. Hódításaikat megkönnyítette, hogy a viszálykodások során gyakran kért egyik, vagy másik fél a török hadseregtől támogatást céljai eléréséhez. Ez tette lehetővé például, hogy Bulgáriába is behatolhassanak a hadak. Első rigómezei csata ta 1389. I. Murád hadserege hódításai során elfoglalta Drinápoly, majd 1371-ben Maricánál súlyos vereséget mért a bolgár és szerb csapatokra.
Szerbiában az V. Uros (ur. 1355-1371) halálával hatalomra kerülő Lázár fejedelem 1386-ban jelentős győzelmet aratott a szultáni hadak felett, a következő évben azonban fordult a kocka, és Murád elfoglalta Nis városát. Az első rigómezei csatát 630 éve vívták | Vajdaság MA. A korabeli állapotokat mutatja, hogy a szerb uralkodó a következő évben már Magyarország és Bosznia ellen hadakozott, amikor azonban hírét vette az oszmán készülődésnek, megegyezett ellenségeivel, és egy keresztény koalíció élén megindult Murád ellen. Drinápoly környékén a szultán és két fia, Bajazid – a későbbi szultán – és Yakub mintegy 27-40 ezres oszmán sereget szervezett, mely nagyrészt könnyűlovasokból, az úgynevezett akindzsikből néhány ezer fős szpáhi nehézlovasságból és a janicsár gyalogságból állt. Murád emellett még bizánci, szerb és bolgár vazallusai révén is gyarapította erejét, miközben haderejével északnyugati irányban vonult a Balkánon. Lázár oldalán Vuk Brankovics, a rigómezei – azaz koszovói – területek hercege, valamint I. Tvrtko bosnyák király (ur. 1377-1391) hadvezére, Vlatko Vukovics vezetett jelentősebb seregtesteket, de érkeztek a szerb táborba havasalföldi, itáliai, magyar, lengyel és albán segédcsapatok is.
Az oszmán könnyűlovasság azonban rohamot indított, s ezt követően a maradék keresztes erők visszavonultak. A visszavonulást látva az oszmánok a nehézlovasságot, illetve a gyalogosokat, vagyis a fő erőt kezdték el támadni. A janicsárok nem voltak sikeresek, a keresztény erők ellentámadásba mentek át, ám a török tábor közelében megálltak. A magyar támadás megállítása után a törökök visszatámadtak, s a gyalogság visszaverte a lovagokat. A visszavonulás során a janicsárok a nemesség döntő részét lemészárolták. Hunyadi János elmenekült, ám később a szerbek elfogták. A csata a törökök győzelmével ért véget: Rigómezőn 17 ezer keresztény és mintegy 34 ezer török katona hevert holtan. Szamár-sziget szellemkatonái: Az utolsó rigómezei csata. A temetetlen holtak miatt kitörő pestis miatt évekre lakhatatlanná vált a környék.
A torony emléktáblái, feliratai kizárólag a szerbek hősiességéről emlékeznek meg, nem hozzák szóba sem az albán erőket, sem a havasalföldi vajda katonáit, és miért is fecsérelnének tisztelgő mondatokat a magyar, lengyel, bolgár lovagoknak, akik ott vesztek a véres Rigóföldön. Vagy ugyan minek eltöprengeni a második rigómezei csatán, amely Hunyadi János nevéhez fűződik? Nem csoda, ha Szent Vid napján, a szultán és az osztrák-magyar trónörökös meggyilkolásának dicsőséges évfordulóján az ide zarándokló szerb tömegek buszait a helyi albánok kőzáporral fogadják. Hiszen Rigómező mindenkinek nagyon mást jelent. Fotó: Major Anita Ahogy semmi dicsőségest, történelmit vagy pátoszosat nem jelentett azoknak a katonáinknak, akik 1915 novemberének első napjaiban indultak tovább Prištinából, hogy átvándoroljanak a régi csatamezőkön, ahol a hátráló szerb hadsereg maradékai próbálták megvetni a lábukat, és megállítani a minden irányból előretörő osztrák–magyar német és bolgár alakulatokat. Ez volt a negyedik, utolsó rigómezei csata.