Nem lehet szó nélkül elmenni amellett sem, hogy nem csak a két főszereplő alakítása kivételesen remek és rétegelt, de a Katie-t alakító Aisling Franciosi is elképesztően érett munkát tesz le az asztalra annak ellenére, hogy alig két éve színészkedik csak a leányzó. Azoknak, akik még nem látták eddig a The Fall -t, csak magamat tudom ismételni: kötelező sorozatról van szó, ami lehet, hogy lassú, de legalább ennyire aprólékos, analitikus és elegáns is egyben, ráadásul mindössze 5 epizódnyi lemaradásban vagytok, amit tényleg nem nagy kunszt behozni. The Fall - Hajsza sorozat 2. évados kritika. A szezonnyitóra pedig simán ki merem osztani a 8/10 -et, és bár lehet, hogy a The Fall olyan, mint egy jó bor és a korral nemesedik, azért így is üzenném múltbéli – CyClonak, hogy még sosem pontozott úgy alul epizódot, mint ennek a pilotját. Szerencsére az első szezon fináléjára már megjött az esze.
Az elsősorban az Armani és Calvin Klein reklámarcaként ismert Jamie Dornan (aki A szürke ötven árnyalata-film főszerepét is megkapta) alakítja egyébként a sorozatgyilkost, így hát nem olyan meglepő módon az ember a szokásosnál kissé nagyobb előítélettel ül le sorozatozni (mert hát miért nem lehetett egy normális színészt leszerződtetni a szerepre), azonban Dornan nagyszerűen benne van az egyébként visszafogott szociopata karakterében, teljesen átszellemülve hozza le ezt az öt epizódot – már ahhoz képest amit eddig láttunk és vártunk tőle. A Gillian Anderson által alakított Stella Gibson pedig remek ellenfele, hiszen még a gyilkosunk számára csak "eszköz" a női nem, addig a felügyelőnőnek éppen a nőkkel szembeni előítéleteket kell legyőznie. igaz éppen elég törekvő és magabiztos ahhoz, hogy ez ne jelentsen számára akadályt. Fall sorozat. Kettejük történetét annyira aprólékosan kidolgozták az alkotók, hogy bár a tempó lassúnak tűnik, mégis megéri kivárni a végeredményt, hiszen a The Fall minden jelentéktelennek tűnő mellékszálával együtt tökéletes munka.
I look the same. The same as I did before. But I'm not the same. The Fall - Hajsza | Sorozat figyelő. A The Fall nem csak hogy a legjobb brit sorozat jelenleg a tévében, de egy olyan kifinomult, intim és sötét krimi is egyben, ami simán egy lapon említhető a jelenleg is futó etalonokkal (Broen, Hannibal, True Detective) és bár mindegyikből hordoz egy-egy stílusjegyet magán, egészen egyedülálló elegyet alkot a maga nemében ahhoz, hogy kötelező darab legyen nem csak a műfaj szerelmeseinek. Abban mindenképpen hasonlít a társaira, hogy a hangsúlyt maximálisan két fő karakterére fekteti, de abban rögtön el is tér kettejüktől, hogy a két főszereplő közül az egyikük maga a sorozatgyilkos. Ellentétben azonban a Hanniballal, jóformán semmi interakció nincs a két fél között, nincsenek heti esetek vagy megfejtendő szimbólumok, csupán az a nyomasztó magány van, ami csendesen ural minden képkockát. Paul Spector – akit Jamie Dornan alakít egészen lebilincselő profizmussal – látszólag nem több, mint egy szerető családapa és gyásztanácsadó, a rendezett szakáll fölött pihenő sztoikus tekintetből pedig senki sem mondaná meg, hogy szabadidejében sikeres, okos, sötét hajú, fiatal nők lakásába lopózik, majd miután kiszorította belőlük az utolsó szuszt is, gondosan megfürdeti őket.
A mű tulajdonképpen egy pillanatig sem árul zsákbamacskát abból a szempontból, hogy ki is az üldözött személy, hiszen igen hamar az arcunkba vágják, hogy a békésnek látszó családapa, hivatásában pedig gyászterapeuta Paul Spector (Jamie Dornan) valójában egy nőgyűlölő szadista gyilkos. Hajsza (The Fall): A krimisorozatnak álcázott propagandafilm - Reaktor. Habár Gillian Anderson kitűnően alakítja a feminista, kicsit megkeseredett, másokat eltipró nyomozónő szerepét, a sorozatot elsősorban Jamie Dornan viszi a hátán, aki képes visszaadni számunkra a sorozatgyilkosok valódi személyiségét és megjelenését – vagyis egy közülünk és ha szembe jön az utcán, csak elnézünk mellette. Dornan remek színészi játéka elsősorban a harmadik évadban domborodik ki, amely ennek ellenére is a sorozat gonosz mostohatestvérének tekinthető, hiszen kizárólag az első két évad sikerei szülték meg a cselekményszegény, sokkal inkább drámai lezáró részeket. Sajnos ha a negatívumokat kell vadásznunk a The Fall kapcsán, akkor felesleges is tovább keresgélnünk, hiszen az első két évad izgalmas nyomozását és feszült hangulatát követően a harmadik már inkább idegesítő és hangulatromboló.
A filmbéli Gibson mindig kimérten és lassan beszél (ez különösen idegesítő egy idő után) és nincs férje sem gyereke. Naná. Hogy férne bele az ilyesmi egy propagandisztikus, papírmasé figurákkal teli fércműbe? De hogyan is viselkedik ez a szakmailag nyilvánvalóan sikeres nőszemély? Lássuk csak - valaki épp főbe lőtte magát a szomszéd irodában? Sebaj, wir schaffen das. Szitává lőtték a rendőrt, akivel egyéjszakás kalandja volt aznap éjjel? Kit érdekel, amúgy is kiderült a csávóról, még a végén érzelmileg akar viszonyulni droidunkhoz. Stella Gibson elveszi, ami kell neki, és semmit sem bán meg. Annyira szabad, vagy inkább gátlástalan, hogy simán elcsábítaná még a helyi szép patológusnőt is, aki persze, hogy teljesítve legyen az etnikai kvóta is, láthatóan indiai származású. Mikor az meggondolja magát az utolsó pillanatban, mondván "nekem ez nem megy, én Croydonban nőttem fel, " az idegesítően szenvtelen arcot vágó Gibson flegmán odaveti: "És akkor mi van? " Hát persze hogy semmi, te tudatlan némber, szóltam be a képernyőnek (valójában nem ezt mondtam, de az nem tűr billentyűzetet) hiszen el sem tudod képzelni, mit jelent az, hogy valaki egy vidéki anglikán városban más értékrendet szívott magába, mint te.
Ellenben a számításaik bejöttek, elvégre a rekord nézettséggel, 3, 5M-val nyitott a mini-sorozat, aminek így nyomba be is rendelték a folytatását.
Mily meglepő - az egyetlen igazán lelkiismeretes a zsaruk között a leszbikus közrendőr, aki Gibson jobbkeze lesz. Lenyűgöző mértékű férfiellenességet pakoltak a sorozatba: csak úgy sorjáznak az olyan dialógusok benne, amelyek lényege, hogy a férfiak nőgyűlölők, utálják a női vezetőket, pedig a nők sokkal jobban teljesítenek minden téren, és a férfiak amúgy sem jók semmire, csak a szexre. Ráadásul isznak, és buknak az olyan droidokra, mint Gibson. Olyan szinten nyomasztó a film ostoba férfiellenessége, hogy nő létemre roppant rosszul kezdtem magamat érezni már az első pár rész után. Most komolyan – magyarázatra szorul a film készítői számára, hogy a nemek közötti egyenlőség nem azt jelenti, hogy vannak, akik egyenlőbbek másoknál? Hogy a nők úgy általában semmivel sem jobbak, mint úgy általában a férfiak? És hogy emberek vagyunk, férfiak és nők, akik kiegészítik és támogatják egymást? Ezeknek nincs vagy nem volt apjuk, bátyjuk, fiútestvérük? Rájuk is így gondolnak? Akkor hagytam fel végleg a sorozat nézésével, amikor a következő épületes dialógus hangzott el benne, és nem viccként, a belfasti főrendőr, Gibson jelenlegi főnöke és volt szeretője, és Gibson között, miután a nő egy orrba vágással utasította el a férfi közeledését a hotelszobában.