Még a pihéjük is olyan, csakhogy finomabb. A libák előtt Tabi Jóska gyerek heverész, meg a kis Vas Rozi. No nagy feladat ez! Királyság! A király Tabi Jóska. A királyné meg Vas Rozi. Koronájuk is van pitypangból. A népség meg: a libák. Jóska gyerek a tanítás után kihajtotta a libákat. Vas ára mehr. A libák a füvet csipkedik. Az öreg lúd vezeti őket. Nem csekély gond ám lúdnak lenni, ezt meggondolhatja akárki. Lám az öreg lúd minden pillanatban féloldalt fordítja a fejét és fölkacsint az égre. Olyan, mintha valami bölcs mondáson gondolkodna ilyenkor. Pedig nem azon gondolkodik, hanem a héját vizsgálja, hogy nem kóvályog-e a magasban? A két gyerek meg is bízik benne. Összeülnek a fűben egy cserebogár mellett, amelyik most bújt ki a puha földből. Annak segítenek: fűszálakat raknak eléje, hogy kimászhasson. A kis ostoba mogyorószínű cserebogár bizalommal fogadja a segítséget. Fölkapaszkodik és mászik-mászik a fűszálon fölfelé, aztán meg a Jóska gyerek ujján még feljebb. Egyszercsak szétnyitja gyönge kis barna szárnyait: fölül a két keményet, alul a két finom fátyolszárnyat és - brim-brum - halk búgással tovarepül.
Magyar
Kiejtés
IPA: [ ˈmɒrtɒleːk]
Főnév
martalék
(áldozat, zsákmány, préda)
(régies, irodalmi nyelvben) Mástól, főleg az ellenségtől erőszakkal elragadott személy, dolog. □ Ma éve honn vigan valék, Most rab, leláncolt martalék! (Vörösmarty Mihály) Kompolti Péter ment kutatni s véle | A martalékra vágyó cinkosok. (Petőfi Sándor)
(régies, irodalmi nyelvben)
A föld volt az Isten kedves birodalma. Elment. És nyomába rabló, dúló szelek jöttek, s kifosztották a szép természetet. Elvitték a fáknak zöldelő lombjait, eltiporták kertem kedves virágait: szagos szépfűimet a porba metélték, kerítésemről a hajnalkát letépték, összerongyolták a lugasom palástját, koldussá csufiták a jó kis ákácfát, s elrabolták kertem szép drágaságait, el napraforgóim arany-tányérait. Fecskémet elűzték. Rigómat se látom. Vajjon hol jár ez a sárga kis barátom? Alumínium ára MÉH telep: mire lehet számítani? - Omdkami. Nyári reggeleken ablakomhoz állva, de sokszor hallgattam vidám trillájára, s láttam is a lomb közt, ahogy el-elbujva, rám kandikált, s akkor versét nekem fujta. S hol van virágaim sok apró vendége: a bogarak tarka-barka nemzetsége, kik zümmögve, dongva kerengtek, játszottak: le-letelepedtek, mézport lakmároztak; izenetet hordtak virágtól virágnak, kertből a mezőnek, hegyről a rónának. Milyen úri nép volt, mindegyiken látszott: némelyik zöldarany-páncélban pompázott, másik kiráfyveres bársonyban, posztóban, s kinek öv, kinek gomb díszképp a derekán ki meg gyönge, finom fátyoltakaróban, mint az oltár elé öltözködött leány.
szól szép leánya, A vidéknek legszebb Sárikája. "S haljon! éljen! " volt a két kivánat, Melyet súga rögzött bűn és szánat. "Haljon, éljen! " s jórészt úgy van dolga, Mintha élne s mégis meghalt volna. Így megy egykor félhold éjszakáján, Egy törött szántóvas van a vállán, És megáll egy künn felejtett háznál, Mintha vendég volna önmagánál. De utána egymást nem gyanítva, Megy a gazda és a gazda lánya. És mikor a házhoz lopakoznak, Hangját hallják rémséges zajoknak: Mély sohajtás hallik, mintha vadkan Fúna mérget s vért habzó kinokban; Felvilágol a ház és utána Csengő s tompa hangok zuhanása. Rémülés száll a közelgetőkre, Vissza is mennének nyakra főre, De erős a jó és rosz kivánság: Nem lehet, hogy titkát meg ne lássák. Áll a gazda az ajtóval szemben, Vad merénytől izzó félelemben. Borzadozva, s mint a fal, fehéren, A leányka az ablakhoz mégyen. Vas ára méh árlista. Csík Feri meg lángot szít kohában, S csüggedetlen pőrölyöz magában. Azt reményli jámbor, jó hitében, Hogy jót várhat a jótét helyében. És látá a gazda, kit talál itt - Gyámfiát, kit régen elholtnak hitt.