Nem is rossz harmadáron robogni buszozás helyett 2016. július 23., szombat, 7:41 Annak, aki az agglomerációból érkezik, nemcsak időben, hanem pénzben is luxus a tömegközlekedés. Ezzel a felismeréssel zárult az étvágytalan Honda PCX kanapérobogó tesztje, de azért kellett némi kompromisszumot kötni azért, hogy az úrvezetőknek kitalált B125 jogsival is vezetni lehessen. Ezután csak télen fog autóval munkába járni - Honda PCX125 teszt. A négysávos budapesti úton előrecsorgok az autósorok között (a KRESZ 36. § 12. bekezdése szerint ez teljesen legális), és elsőként várom, hogy a lámpa pirosra váltson, amikor fura dolog történik: leáll alattam a kis egyhengeres. Ajaj, annak idején az öreg motorom is előadott ilyen ciki mutatványokat, de a Honda PCX-nél tudatosságról van szó: ez az első start-stopos robogó. Ha áll, nem jár Ideje volt már, hogy ez az autók körében rég elterjedt motorleállító rendszer a kétkerekűek közt is meghonosodjon, és nem is csak a 100 kilométerenként egy deci benzin megspórolása, hanem az emisszió csökkenése miatt, ráadásul a technika remekül működik.
Na ezt már végképp nem tolerálja az első gumi és rendszerint blokkol is az első kerék, ami azért nem olyan vicces… A féknyereg látványának is jót tett a kis sárga fékcső Tehát kell egy kicsit szélesebb és tapadósabb első gumi (és akkor már hátsó is), amely pont elkopott a 8000 kilométer alatt… A hab a tortán az Arrow kipufogórendszer, amelyhez a véletlen segített hozzá: jó helyen voltam jó időben. Pont eladóvá vált egy PCX: bevitték a Karasnába, de aki megvásárolta volna, nem tartott igényt erre a remek rozsdamentes kipufogóra, így az új árának a feléért megvehettem. Igen ám, de ahogy felkerült, elkezdett többet fogyasztani a PCX-em és a JCosta teljesítménytöbbletét is visszaállította a gyári szintre… Az Arrow kipufogótól nem csak csinosabb és könnyebbé változott, hanem a nyomatékosabbá tette a blokkot és férfiasabb hangja is lett Elmentem a forgalmazóhoz a Motorline-ba is, megkérdezni mit lehet tenni vele, hogy az elektronikával kicsit több benzint juttassunk az égéstérbe, de semmi ilyet nem lehet csinálni.
Csamos termékek A webáruházban kifejezetten motoros nőknek készült, saját tervezésű pólókat, pulóvereket, motoros kendőket és más motoros ajándéktárgyakat kínálunk. Emellett a német Louis áruház termékeit is megtalálod nálunk. Vásárolj a CsamShop-ban!
A széles kormánnyal pedig még könnyebben irányíthatóvá vált. Egyetlen hátránya a városi dugókban van, mert a motor tükrei így már általában a teherautók tükreivel vannak egy magasságban, és ha nincs elég hely, akkor figyelni kell, nehogy lekoccoljak egyet. Ezt leszámítva sikerült európai ember méreteire adoptálni a PCX ergonómiáját! Különböző helyzetekben az üléspozíció Dominóval aki a legkisebb a csapatban és BenZsoval aki a legnagyobb A kormányszélesítéssel együtt járt a fékcső és a bowdenek meghosszabbítása is, amelyet a Karasna motorosbolt szervizében remekül megoldottak. Az első fék egy fémhálós sárga fékcsövet és 5. 1-es fékfolyadékot kapott, ami annyira jól sikerült, hogy a következő fejlesztéseket is előre hozza: miszerint a fék nyomáspontja nagyon határozott lett, soha nem fárad és a hatásfoka is kb. a duplájára emelkedett! Ezzel a megnövekedett fékteljesítménnyel az első gumi nem tud megbirkózni és ennek hangot is ad… A rövidebb féktávokra fütyülő első gumival érkezem általában… A hang annyira nem zavar, de általában ezt a jelenséget erős csúszás is kíséri, főleg akkor, ha a kombinált rendszerbe bekapcsolt hátsó fékkel is lassítok.
Az utolsó, a fiókban porosodó klasszikusok egyikének, az 1984-es A karate kölyök kényszerű kizsigerelésének, amely már koncepciójában is mintha a modern, az Így jártam anyátokkal! -on nevelkedett fiatalságnak próbált volna kedvezni és Barney Stinson nedves vágyálmát váltotta volna valóra azzal, hogy John G. Avildsen mozijának sematikus rosszfiúját teszi meg főszereplőnek. (És nincsenek véletlenek! A sorozat kreátorai az a John Hurwitz és Hayden Schlossberg, akik az Amerikai Pite: A találkozóval pont jelesre vizsgáztak nosztalgiázásból, a Harold és Kumar -filmek pedig jelesül éppen tartalmaztak egy Neil Patrick Harrist. ) Azonban a Cobra Kai igen hamar bebizonyította azt, hogy lényegesen többről van itt szó, mint a múlt meglovagolása és kihasználása. Az eredeti trilógia egyre gyengébb filmjeit (több epizód pedig egyszerűen nem létezik! ), azok fekete-fehér polarizáltságát kiváló érzékkel mélyítették el és vitték le karaktereiket a morális szürke zónába. A William Zabka által játszott Johnny Lawrence hiába ragadt a múltban, próbál onnan kitörni, ráadásul pont úgy, hogy a múltja azon pontjába kapaszkodik, amikor minden egyértelmű volt - vagy legalábbis annak látszott.
És a finálé ugyan igyekszik megidézni az előző szezonzárlatot, ez csak helyenként sikerül, de akkor - érzelmi töltetében legalábbis - nagyon betalál, felül is múlja azt, amire a Leo Birenberg és Zach Robinson páros klassz zenéje ezúttal is felteszi a koronát. Ha pedig már az érzelmeknél tartottunk: a Cobra Kai egyik legnagyobb érdeme, hogy játszi könnyedséggel viszi az embert az egyik végletből a másikba és ez nemhogy nem baj, hanem a sorozat jellegébe nagyon is illeszkedő koncepció. Az egyik pillanatban egy bájosan megható nosztalgiázásnak lehetünk szemtanúi (és bármiféle flashback jelenet nélkül, csupán két színésszel remekül előadva), majd a következőben egy-egy bűbájos helyzetkomikumnak, miközben a sorozat éppúgy mer a saját legendáján, egy-egy találó, már-már a negyedik falat ledöntő megszólalással élcelődni, mint szembeállítani a régen minden jobb volt agresszori mentalitást a jelenkori snowflake attitűddel. És ez azért működik, mert a nagyöregek (Macchio, Zabka, Kove) éppúgy belakják, avagy kiterjesztik évtizedek óta megkövült karaktereiket (olykor rávilágítva arra, hogy éppenséggel mennyire a múltban ragadtak), mint amennyire szimpatikusan esetlenek és bájosak a fiatalok továbbra is.
Mert, mondanom sem kell, a sorozat természetesen tele van visszautalásokkal a régi Karate Kid-trilógiára (a szerencsétlen negyedik részt, illetve a nem rossz, de más szálon futó Jackie Chan-rebootot most tegyük félre), ismét elutazunk a korabeli helyszínekre, felvonulnak a régi szereplők, visszaköszönnek konkrét beállítások, és így tovább. A fentebb említett képregényszerűség alatt azt értem, hogy a Cobra Kai valahol persze olyan, mint a '80-as évek generációs akciómozijai. A fordulatok minimális rutinnal is könnyen kiszámíthatók, a bunyóknak nyilván közük sincs a valósághoz az egy-két hónap karateoktatás után bemutatott akrobatikus forgórúgásokkal, a második évad fináléja pedig még a sorozat meseszerű keretei között is minden szempontból durva túlzásokba esik. Viszont a dialógusok végig szórakoztatóak és többnyire szellemesek, a fiatalkori szerepeibe visszabújt William Zabka és Ralph Macchio pedig láthatóan lubickol ebben az egészben. Közös jeleneteikből különösen süt, mennyire imádta megírni, elpróbálni, beállítani és felvenni őket az összes résztvevő, ezek szinte mind különösen élvezetesek.
A Karate Kid – és kisebb mértékben két elsőszériás folytatása – saját stílusában a '80-as évek alapfilmjei közé tartozik, megkockáztatom, a VHS-érában nevelkedettek éppúgy mindannyian látták legalább egyszer, mint a Flashdance-t, a Rambo II-t, a Rémálom az Elm utcábant vagy a Rendőrakadémiát. Daniel LaRusso és Mr. Miyagi sztorija ugyanakkor – számos korabeli alkotással ellentétben – elég jól öregedett, tehát ma sem nézhetetlen vagy ciki: minden archaikussága ellenére is lehet hozzá kapcsolódni, nosztalgiafaktor ide vagy oda. Épp ezt aknázza ki a lehető legjobban a Cobra Kai sorozat, amelyről most már egész nyugodtan kijelenthetjük: meglehetősen szépen kinőtte magát. Trónok harca- vagy Stranger Things -féle méretekről persze nem beszélhetünk, de a friss harmadik évad simán mindent lenyomott a Netflixen az utóbbi hetekben, így a streaming-gigásznál máris berendelték a negyediket. És azt kell mondanom, tényleg érdemes adni neki egy esélyt. gyártó: YouTube Red / YouTube Premium / Netflix, 2018-2021 Cobra Kai három évad, harminc rész showrunner: Josh Heald, Jon Hurwitz, Hayden Schlossberg főszereplők: Ralph Macchio (Daniel LaRusso), William Zabka (Johnny Lawrence), Courtney Henggeler (Amanda LaRusso), Xolo Maridueña (Miguel Diaz), Tanner Buchanan (Robby Keene), Mary Mouser (Samantha LaRusso), Martin Kove (John Kreese), Jacob Bertrand (Eli "Hawk″ Moskowitz), Gianni DeCenzo (Demetri), Vanessa Rubio (Carmen Diaz), Peyton List (Tory Nichols), Elisabeth Shue (Ali Mills) Neked hogy tetszett?
A tökéletes egyensúlyra törekedve. Valahol egyszerre szívderítő és kiábrándító, hogy az elmúlt 10 év nem áll másból, mint a 80-as évek kiszipolyozásából Hollywoodban. Persze azért azt is tegyük hozzá, hogy az az évtized annyira markáns, jellegzetes volt, hogy okkal tekintenek vissza oda nosztalgiától könnyes szemekkel alkotók és nézők egyaránt, hiszen sokuk gyerekkorát, ezáltal pedig az alapvető személyiségét, a filmekhez, a zenékhez és úgy alle zusammen az emberekhez való viszonyát határozta meg egyeseknek. Azonban ahogy írom, ez a nosztalgikus múltba révedés inkább a korszak újrateremtését és annak felmagasztalását jelenti, nem nagyon meri annak hamisságát, polarizáltságát megkérdőjelezni, miközben az elmúlt évtized elfelejtett önálló egyéniséget, entitást növeszteni magának. És van az olyan ritka, szabályt erősítő kivétel, mint amilyen a Cobra Kai. Amikor 3 éve a streamig háborúban elindult a sorozat a YouTube saját gyártású tartalmaként, elsőre mindenki egy kicsit lesajnálóan kezelte.
Lawrence pedig hiába adja az ellenkező tanácsot, mint hajdan az ő edzője, a tanítványa már elvadult. Jöhet a következő évad, ahol valószínűleg egy közös ellenség lesz, aki nem más, mint az évad végén felbukkanó hajdani szemét edző, Martin Kove.
Ez pedig nagyon meglátszik néha a 4. évad történetszövésében, fordulataiban is. Azt már a korábbi trailerek után is tudni lehetett, hogy a 4. évad egyik legnagyobb dobása majd a pszichopata Terry Silver beemelése lesz a történetbe, ám a Karate kölyök 3. része után ez első blikkre nem tűnt annyira izgalmas csavarnak, mivel az 1989-ben elkészült film már jóval fáradtabb volt az előző két résznél, a Karate kölyök mítoszához sem tudott hozzáadni érdemben, inkább elvett belőle. Még Arany Málna-jelöléseket is kapott az alkotás. Arról, hogy a Karate kölyök 1989-es része egy méltatlan lezárása volt Ralph Macchio szereplésének Daniel LaRusso szerepében, nem is mondhatna el többet az a tény, hogy 1995-ben maga a film rendezője, John. G. Avildsen is elismerte, hogy borzalmas lett a film. Pedig ebben az új évadban a 3. rész sosem létező mitológiájához nyúlnak a készítők, Terry Silver pedig úgy toppan elénk, mint egy korábban már megbukott film, egy megbukott narratív szál egyik túlfűtött szereplője, ám most kapott egy új esélyt, hogy kidomborítsa igazi énjét.