- sóhajtott fel Anna nemegyszer. - Hát akkor ugyan mi lenne? - Útilaput kötne a talpára. Mert az én anyám nagyon hatalmas asszony ám, Józsi... - Ejnye, hogy az nem jutott eddig is eszünkbe. De ha késett, nem múlt. Meg mered-e tenni? - Én. Már hogy én? - selypíté Anna húzódozva. - Éppen, hogy te. Az asszonyok dolga az ilyen. - Az asszonyoké? Jól van hát. Holnap elküldöm. Mire jó a timo glock. Dehogy küldte, dehogy. Sőt, mert észrevette Télné, hogy forralnak valamit, még házsártosabb lett: ember, állat nem maradhatott nyugton miatta. Gazdáját kamasznak nevezte, apró gazdasszonyát veréssel is fenyegette. - Hát mégsem kergetted el!... - szólt Józsi szemrehányóan. - Látod... látod!... Annácska megint sírva fakadt, odaborult a Józsi nyakába, és behunyva szemeit szelíden suttogta: - Ne kívánd azt tőlem, Józsi! Nem merem... nem tehetem. Te vagy a férfi... - Meg is mutatom! - vágott közbe Józsi kevélyen. De bizony csak a szónál maradt ez is. Addig-addig halogatta holnapról holnaputánra, míg egyszer csak eszébe jutott az Anna anyja.
Hát bizony az lett belőlük, hogy egész nap csókolóztak, s mikor a zajos násznép elszállingózott, még elevenebb lett a ház az ő nevetésüktől és ajtócsapkodásaiktól. Uzsonna táján jutott csak eszükbe, hogy még nem is ebédeltek. - Annácska!... No, ne szaladj hát! Nem a csókod kell... Tudod-e, hogy még ma nem ettem? - Az ám - mondta az hüledezve -, én sem, Józsi, én sem ettem. - Tudsz-e te főzni? - kérdé a férj aggodalmasan. A kis Anna elgondolkozott; fehér homlokát asszonyosan ráncba szedte, s a jobb kezét méltóságteljesen csípőjére szorítá. - Hát hogyne tudnék! - felelt vontatottan, s lángba borult arccal osont ki a konyhába. Egy félóra múlva már bent volt a leves. Belemerítette Józsi a kanalat, de az első kortynál elsápadt, felugrott. Szakácskönyv/Mit-mihez/B/Baracklevelű keserűfű – Wikikönyvek. - Megmérgeztél! - sziszegte halálra váltan. - Ó, én szerencsétlen! Nem tudok én semmit. Jaj, minek is vettél el! Nagy ijedelemben voltak a kicsinyek, amikor éppen benyitott özvegy Tél Gáborné, s megízlelvén az ételt, kitalálta, hogy ez bizony nem méreg, hanem igazi só helyett timsót vett ki a pohárszékből a menyecske, s azzal sózta meg a kis gyámoltalan a ciberelevest.
Ezt látván az isten, tehát azt mondotta, Segítőt rendelek, a ki vigasztalja, Az embernek, és igy őtet elaltatta, Addig, mig Ádámból az Évát formálta. E szerint az isten akarata meglett, Mert az Ádám mellett szép menyecske termett. Bezzeg meglett akkor minden öröm mindjárt, Nem láttam, de talán rókatánczot is járt. Ezzel későn, korán, mindig vele tartott, Vele nyájaskodott és vele mulatott, Mert illy hozzávalót e földön nem talált, Ezzel evett, ivott, és még vele is hált. Mire jó a timsó. Elsőben is tehát ezt mondom ti néktek, Előttetek légyen, a mit ma tettetek. A jó isten, a ki igy rendelt bennetek, Áldja, boldogítsa egész életetek. Mert, a kinek hív segítő társa nincsen, Nincs, ki bajaiban reája tekintsen, Nincs, ki bús sorsában rá nyugalmat hintsen, Nincs, ki igy biztassa: ne félj, édes kincsem! No valamint Ádám, ti is hát, uj párok! Holtig sziveteket egymásban tartsátok, És egymást igazán, hiven szeressétek, Hogyha fáztok, egymást megmelegítsétek. Igy lesznek rajtatok az ur áldásai, Igy lesztek majd egykor mennyország fiai; Igy lesz nyugodt, csendes lelkisméretetek, Melly által egymásnak holtig örülhettek.