U t á n o z z a, tehát a forma stílus játék, álarc a költőnek, tudatos, megfontolt választás. "A különböző költői formákban nagy, titokzatos hatások rejlenek. Ha az én Római Elégiáim tartalmát Byron Don Juanjának hangjára és versmodorába tennék át, akkor az, amit mondtam, egészen elvetemültnek hatna, " — mondta egyízben Goethe Eckermannak. Ez a disztichon tehát nem lehet magyarban sem olyan, mint a Tibullusé, csak t i b u l l u s i lehet: Itt van az ősz, duruzsolgat a tűz, a kemence világít, néha kibúvik a láng, pattog a rőzserakás! Prisibejev altiszt – Wikiforrás. S a Hölderliné megint más! Nem tudatos játék, nem álarc, egy költői őrület és egy őrült költő természetes beszédmódja, a teremtett, de valósággá vált világ dallama. …Így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak intett és panaszát zúgta, lehullt a levél, lombját sírta az ág és szálltak a szélben az esők… Hányszor dobtam el egy-egy már véglegesnek vélt sort ebből a kis versből azzal, hogy Tibullus is írhatta volna, vagy tibullusi, tehát goethei. S van-e izgatóbb feladat, mint megoldani egy központozás nélküli francia szürrealista verset, egy Apollinaire-költeményt úgy, hogy a magyar versben is természetes, sőt szükségszerű legyen az írásjelek hiánya?
Az Apollinaire-fordításokkal ifjú költőkorom nagy kalandját, a szürrealizmust éltem újra, s hálámat róttam le ifjúkorom egyik mesterének, Horatius, a Pléiade költői, Rilke s a többiek állandó olvasmányaim. De van néhány költő, akiktől egyetlen verset sem talál az olvasó, pedig kedvesebbek esetleg azoknál is, akik helyet kaptak a könyvben. Még nem szólaltak meg bennem. Sok az adósság… A fordítások kevés kivétellel az utóbbi három esztendő termései. A könyv végén "A költőkről" címen igénytelen tájékoztatót talál az olvasó. Meglelheti benne a költőkre vonatkozó legszükségesebb adatokat. Ugyanez a tájékoztató a fordított költemények eredeti címeit is közli. Fordító hang alapján készült filmek. (1943 júliusában)
Mikor a Bibliáról beszélek, jobban az Új-testamentumról beszélek. Az Óban csak az első négy fejezet, a Zsoltárok, Jób és Bölcs Salamon könyvei azok, amelyek világossága kiolthatatlan, mint a csillag-tűz. Az első könyv tehát a Biblia. De a második semmiesetre se legyen más, mint egy jó Bibliamagyarázat. Magyarázat nélkül olvasni Bibliát annyi mint Bädecker nélkül menni ismeretlen földre. A Biblia mellé tegyétek Buddha beszédeit. (Die Reden Gotamo Buddha's Leipzig. W. Friedrich. Munkavállalás és bérigény meghatározása pályakezdőként : hungary. A fordító neve Neumann. ) Ez nem olcsó könyv: egy tehén ára rámegy. De biztosítlak benneteket, hogy többet ér. És ehhez szerezzétek meg az összes vallásalapítók könyveit. A vallásalapítók mind lelki-emberek voltak. Kiváló szellemek, akiket vagy az Ég küldött közénk vagy maguk vállalkoztak szeretetből arra, hogy testet öltsenek. Mindegyik a maga korához és maga nemzetéhez alkalmazta a tanítását, de mindegyik a legnagyobb igazságokat tette a tanítása magvának. Tanításuk alapja azonos, csak egyik a másikat kibőviti.
Hiszen Apollinaire verseiben a mondatrészek, mondatok, sorok egybeolvadásának különleges költői értelme van, a képzettársítások szétválaszthatatlansága, az enjambementok rejtvényszerű játéka szerves része a költemény misztikájának. Gyakran pedig a látomások egyidejűségére, a hirtelen kapcsolások összefüggéseire villant fényt e hiány. Egy írótársam megkért egyszer arra, hogy Apollinaire: Égöv című versét küldjem el neki, de "rakjam ki" a vesszőket, pontokat, elő akarja adatni s "az előadó színész úgy jobban kiismeri magát a különben is nehéz versben. " Nekiültem az "értelmesítésnek" s órákon át írtam és töröltem a vesszőket, pontokat. Kínos és reménytelen munka volt. De műfordítói elégtétel is volt ugyanakkor. A magyar szöveg sem tűrte az írásjeleket. Fordító hang alapján keresés. Ime a példák a vonzó nehézségekre s a műfordítói elégtételre is. De hogy végül is, sikerültek-e ezek a kísérletek, azt persze nem a fordító költő hite dönti el, hanem az idő. A műfordítás akkor időtálló, ha magyar versnek is szép, jelentékeny a vers.
Rájuk kiáltok hát: oszolj! S elkezdem a népet lökdösni, hogy távozzanak. Aztán megparancsoltam a csendőrbiztosnak, hogy zavarja szét őket... – De engedje meg, hiszen maga se nem csendőr, se nem bíró – hát a maga dolga a nép szétzavarása? – Persze, hogy nem! Persze, hogy nem! – hallatszott a tárgyalóterem minden sarkából. – Nem lehet őt már elviselni, méltóságos uram! Tizenöt éve tűrjük ezt! Mióta visszatért a katonai szolgálatból, akár a falut is ott hagyhatnánk. Mindenkit halálra kínoz! – Pontosan így van, méltóságos uram! – mondja a sztaroszta. – Az egész világgal marakodik. Sehogy sem lehet vele megférni. Fordító hang alapján tulajdonos. Akár körmenet, akár esküvő, vagy tegyük fel, másvalami ünnepség, mindenütt ott lármázik, kiabál és minden rendet felborít. A fiúknak a fülét cibálja s állandóan ott leskelődik a fehérnép után, mint valami após, nehogy baj történjék... A napokban bejárta a házakat s megtiltotta, hogy énekeljenek és lámpát gyújtsanak. Azt mondja, nincs olyan törvény, amely megengedi az éneklést. – Várjon csak, maga majd később előadhatja vallomását – mondja a békebíró.