A világ egy kopott szekér, Haladna, de nem messze ér; Itt is törik, ott is szakad: Sose féljünk, hogy elragad. A világ egy régi mente, Moly, penész, por összeette, Folt sem állja, foldani kár: Cérna után szakad mindjár'. A világ egy tói malom, Néha tenger vize vagyon, Néha csepp sincs, úgy kiszárad; Amint kéne, sosem járhat. A világ egy vén muzsikás, Nem tud ő már kezdeni mást; Minden hangból húz csak felet, Minden nap egy nótát feled. A világ egy rozzant csárda, Rossz menedék télbe', nyárba'; Télbe' fázol, nyárban ázol: Mégis benne éjszakázol. A rab gólya arany jános utca. Részeg ember ez a világ: Ötször, hatszor egy nyomba hág; Kész ugorni hegyen völgyön S felbukik a síma földön.
Zöld lepke, mint hulló levél, Melyet tovább legyint a szél, Nem száll virágot lepni meg, Csak lenn, az út porán libeg. Nincs feltünő bársony meze, Csilló-pora, fény-lemeze; Virágkorát most éli bár: Oly színhagyott köntösbe' jár. Volt napja, volt, négy, tán öt is, Hogy izlelt ő szerelmet is; Most a jövőnek hint magot; Nem fél, hogy a láb rátapod. Szegény! ha rátoppantanék, Pusztulna ő s egy nemzedék; De oly bizalmas ott alant: Mért bántsam a kis gondtalant?... Élj, lepke! éld múló nyarad, Ha még egy-két napod marad: Jöhet vihar nagy-hirtelen, S megfagysz esőn, hideg szelen. Köszönd, hogy már tekintetem Földhöz lapúl, nem föl vetem: Ha bátran még fenn hordanám, Rád is tiportam volna tán. Mért nézzek a magasba fel? A rab gólya arany janis joplin. E szép világ: egy köd-lepel; Nem látom az ég madarát, Csak téged itt s útam porát. Nem a pacsirtát, aki szánt; A napnak áldott fénye bánt; De az anyaföld szintelen Fakóján megnyugszik szemem. Sorsom pedig, s egy méla gond Egemből már a földre vont; De nem remény-magot vetek: Azt nézem: hol pihenhetek?
Állítólag amikor az egyik versét írta, amiben arról beszél, hogy milyen jó a tölgyfák alatt üldögélni, a Palatinus Jóska éppen arra sétálgatott, mögé állt, és a válla fölött elolvasta mit ír éppen, majd azt mondta: "Költő úr, ezek itt hársfák, ha tölgyfákat akar tessék egy paddal arrább ülni! "