Érdekes volt, magam is folyton agyaltam azon, hogy most éppen melyik hercegnek drukkoljak, mert egyik sem tűnt tökéletesnek, inkább esendőnek, és a viselkedésük is bőven hagyott kivetnivalót maguk után. Szerettem, hogy Mare is fifty-fifty esélyt adott mindkét pasinak, nem éreztem azt, hogy ez már egy rég lefutott meccs, csak az írónő húzná az agyunkat. Az egyik kedvenc karakterem a királynő, Elara volt. Manipulatív, gonosz, számító és félelmetesen erős nő, aki olyan elszántan irányította a világát, és tekintett bábnak minden benne élőt, hogy öröm volt nézni. A nő motivációi és végig egyértelműek voltak, egy erő uralta világban legerősebbként mindent megtett, hogy elérje a céljait. A közös jeleneteit Mare-val kifejezetten szerettem, és úgy megnéztem volna egy igazi harcot kettejük között. Victoria Aveyard – Vörös királynő | Ahogy én elképzeltem: Elara | A fotón: Nicole Kidman A másik karakter, akit nagyon csíptem, Julian volt, az előző királynő testvére, mellesleg Mare tanítója. Egyrészt a közös jeleneteik, a beszélgetéseik mindent vittek, másfelől gyönyörű volt még olvasni is arról a meseszép testvéri szeretetről, amit az elhunyt húga iránt érzett, és ami még most is irányította a tettei jelentős részét.
Két éve biztosan porosodik már, mindig csak halogattam. Nagyon vágytam rá, majd ahogy bekerült a házi könyvtáramba elszállt az ihlet. Különböző indokokkal toltam mindig hátrébb és hátrébb a várólistámon, míg végül már okot sem kerestem rá. Mostanában egyre kevesebb fantasy regény ragad magával, mely biztosan Sarah J. Maas műve. Az a nő olyan magasra tette a mércét, hogy senki, még csak a közelébe sem érhet. Szó szót követ, szóval a lényeg: most jött el az ideje a Vörös királynőnek, mely a Gabo Kiadó jóvoltából érkezett el kis hazánkba 2015-ben. Azóta a teljes trilógia megjelent, tehát bárki, bátran nekikezdhet, ha csak a folytatás miatt tartott eddig tőle. Kategórián belül a legtöbb könyv egy kaptafára épül. A Vörös királynő egy fantasy regény, disztópikus beütéssel, így vártam tőle egy állandósult, elnyomásra épülő rendszert, amit azok irányítanak, akik képességgel rendelkeznek. Ez teljes mértékben be is jött: vannak a vörösök és az ezüstök, akik között erős ellentét feszül. A vörösök azok, akik a birodalom alappillérjeinek mondhatóak.
Rabszolgamunkára fogják őket, háborúba kényszerítik, az életüket semmibe nézik, a szolgálatra tartják csak őket az ezüstök, kik a mágiával bíró népet alkotják, s kik csak a képességeik vannak nemesebb pozícióba, hiszen ezzel bármikor, bárki varázstalant sakkban tarthatnak. A képességeik szerteágazóak, a leghajmeresztőbbtől kezdve a legkézenfekvőbbig minden előfordul. A házak a képességek alapján állnak össze. S miért e két színre esett a választás? Na, itt mutatkozik meg a történet első egyedi attitűdje: a két népcsoportot a vérének a színe különbözteti meg. Az egyiknek vörös, a másiknak pedig ezüstszínű életet adó folyadék kering az ereiben. Nem semmi ötlet! Nekem nagyon bejött. Még egy könyv lapjain sem hallottam róla. Persze, kékvérű boszorkányokkal már találkoztam, de ott nem volt egyéb más jelentése, csupán megkülönböztető eszközként szolgált. A Vörös királynő esetében viszont éles határvonalat alkot. Ez jelenti a különbséget szegénység és gazdagság, elnyomott és elnyomó között. A könyv helyszínéül azonnal egy igazi disztópikus helyszínt képzeltem el: egyik oldalt minden szép, de a nyomornegyedek lepusztultak, technikai fejlődés alig.
Ez szerencsére kevésszer és csak néhány oldal erejéig fordult elő, ám mégis rányomta a kedvemre a bélyeget. Pontosan azt sem tudom megmondani, hogy milyen helyzetek váltották ki, mert a cselekménytől független tört rám az érzés. Volt, mikor Mare szobájában, máskor pedig a legnagyobb kaland közepén. Tényleg sokat gondolkodtam ezen, miként lehetséges valamit egyszerre rajongásig szeretni és bágyadtan unni, de nem jöttem rá. Egy morzsányit sem kerültem közelebb a titok nyitjához. Végül azt tettem, ami a legkézenfekvőbb volt: megvontam a vállam, s kitartottam ezeken az oldalakon, mert tudtam, hogy még nagy kaland vár rám. S igazam volt! Ármány és cselszövés jellemzi a Vörös királynőt. Néha elgondolkodtam, hogy vajon ez egy YA regény-e, vagy inkább a fantasy kategóriába tartozik. Mivel a főszereplők fiatalabbak így inkább az előbbibe sorolnám, de a benne levő politikai viszontagságok és a kialakuló helyzetek miatt az utóbbira tenném a voksomat. Erősen a határvonalon leng, mert az író romantikával kompenzálta a rideg vérontást, s kevés szereplőt adott, cserébe erős eseményszálat.
Továbbra is gyönyörűnek tartom, a mintázatát imádom, ahogy a kék hátteret is. Kinek ajánlom elolvasásra? A Vörös királynő az egyik legjobb disztópikus sorozat, amihez valaha szerencsém volt, így szerintem aki szereti a műfajt, mindenképpen olvassa el.
Minden egyes oldala kincset ér, és már alig várom, hogy elolvashassam a folytatást is. Hogy tetszik a borító? Álomszép, úgy örülök, hogy a kiadó átvette az eredetit. Kinek ajánlom elolvasásra? Mindenkinek! Ne hagyjátok ki a Vörös királynőt, mert ez a regény tényleg annyira jó, mint amilyen a híre. Plusz ezt fiúk is bátran olvashatják, kellően izgalmas!
A hősnőnk, Mare is Vörös, és azon drukkol, hogy megússza az Ezüst háborút, ahová a legtöbb 18. életévét betöltött Vörösnek be kell vonulnia. Miután a húga megsérül, Mare-nek szerencséje lesz, egy segítője akad, aki bejuttatja szolgának a palotába. Ám ott kiderül, hogy Mare-nek is különleges képessége van: képes irányítani az elektromosságot, villámokat szór a keze. Victoria Aveyard – Vörös királynő | Ahogy én elképzeltem: Mare | A fotón: Zoey Deutch Az uralkodóréteg azért, hogy elejét vegye a félelmeknek, azt hazudja Mare-ről, hogy Ezüst, és ő lesz a királynő fiának a jegyese. Eközben a háttérben lázadás készül, a Vörösök le akarják taszítani a trónról az Ezüstöket, és ehhez kéne csatlakoznia Mare-nek is, feltéve, ha elfogadja. Az igazság az, hogy nem tudok semmi negatívat mondani a Vörös királynőről, mert ami engem illet, így képzelek el egy tökéletes disztópiát. A világot remekül felépítette az írónő, átjön a Vörösök szenvedése, de emellett látni, hogy az Ezüstöknél sem aranykanállal esznek, köztük is sok az elégedetlen, a szolgasorba taszított, mert itt mindent az erő utal.
A balett táncos zeneszerző azonban nem egyezett bele az amputálásba, így néhány napra rá vérmérgezésben meghalt. A film vizuális " crescendója". [forrás: youtube] A Tükörgalériából kitekintő idősödő királyt az őt kísérő udvaroncok hada ellenére mélységes csönd veszi körül. Csupán a képek "beszélnek". A lemenő Nap megvilágítja a király arcát, majd láthatjuk, ahogy beragyogja a versailles-i parkot. Innen a kamera újra a királyra fordul, s a kép szép lassan nagytotálba megy át. A napsugarak az óriási galériát, a versailles-i kastély legfőbb és legfontosabb termét, XIV. Lajos építészeti reprezentációjának a csúcsát is fényárral töltik meg. A hatalmas térben a távozó Napkirály az udvaroncokkal együtt egy kis folttá zsugorodva végül eltűnik a galéria északi végén, a Háború termében. Nem marad más, mint a nagy, kongó Tükörgaléria, melyet ekkor viszont már egy éteri vibrálás tölt meg: Lully zenéje. A zene lassan, egy halk hegedűszólóval indulva, egyre több hangszer bekapcsolódásával váltja fel fokozatosan a távozó király alakját, s végül betölti az egész teret.
Mazarin halála után az olaszok eltávolítása az udvarból politikai program lett, de a király megvédte és bizalmasává fogadta Lullyt. Amikor a Napkirály meghal, a világ már Franciaországot csodálja a kultúra fellegváraként. Túlmenően a főszereplő életén, a filmből megismerhetjük a versailles-i kastély építésének körülményeit, az ott zajló ünnepségeket. Lajos személyesen jelöli ki a kastélyt övező szökőkutak és csatornák, terek és színház helyét. Amikor udvaroncai figyelmeztetik, hogy a versailles-i talaj nem megfelelő, a király azt mondja: "A természet idomítható. Így akarom. " Ugyanakkor megfogalmazza a korlátlan királyság eszméjét: "Franciaország kimerült, beteg lett. Új vér és új nap kell neki. (…) Az enyém az élet istene, aki a fény felé irányít. (…) Én az ő elsőszülött fia leszek és földi helytartója. " A 22 éves Lajos megmutatja, hogy senki nem parancsolhat neki: nagybátyját, Conti herceget kizárja az államtanácsból, majd saját anyját is, amikor az tiltakozik a herceg érdekében. A fiatal király értésére adja mindenkinek, hogy senki nem lehet hatalmasabb az országban, mint a felkent uralkodó.
Ebből a gyengéden szerető, finoman hárfázó, szép fiúból, mindenki imádott kedvencéből lett a nagy és kíméletlen hadvezér, a hatalom minden fortélyától és bűnétől megkísértett uralkodó, aki már talán csak tragikus sorsú gyerekeit szerette igazán, rosszul és hiábavalóan. A zene és a tánc, amelynek közegéből érkezett, néha, időről-időre visszaváltoztatta őt pár percre uralkodóból imádnivaló fiatal fiúvá. Akkor, amikor boldog és bűnbánó zsoltárait szerezte és akkor, amikor önmagáról, arról, akivé lett, kicsit végre megfeledkezve táncra perdült "az Úr előtt". A Frigyládát kísérő nép vele ünnepelt. A tánc, bár övezte némi rabbinikus gyanakvás karrierjét, túlzott, veszélyes spontenitása, nehezen kontrollálható vonzereje miatt, a vallási áhítat, vagyis az eksztázis, az önmagunkról megfeledkezés, másokhoz, valami nálunk nagyobbhoz, erősebbhez kapcsolódás eszközeként tűnt fel a Talmudban is. Bölcseink azt mondják, hogy aki a Sátrak Ünnepének vízmerítő-vízöntő szertartását nem látta még a Második Templom időszakában, "az nem látott még örömet az életben".