A fekete rigó (Turdus merula) Eurázsia nagy részén elterjedt énekesmadár, mely a sík, domb és hegyvidéki területeken, valamint jó alkalmazkodó képességének köszönhetően a városokban is megtelepszik. Csodálatos énekét így szinte bárhol hallhatjuk. Éven át megfigyelhetjük, akár a kertben giliszta után kutatva a talajon, akár télen a madáretető környékén, más madarak társaságában. Táplálékát főként a giliszták és a lószúnyogok jelentik, míg a hidegebb időben a különféle cserjék, például a bodza, vadrózsa vagy galagonya termését fogyasztja. Fekete rigó hím / Kép forrása: Ha szeretnénk télen az etető közelébe csalogatni és segíteni számára, hogy átvészelje a telet, gyümölcsöt, zöldségeket, sajtot vagy túrót helyezzünk ki. Jó megoldást jelent, ha például félbevágott almát szúrunk a kertünkben található cserjék ágaira. Muskátlik közé fészkelt a rigó Ózdon | Sokszínű vidék. A fekete rigó testhossza 23, 5-29 cm, szárnyfesztávolsága 34–38 cm, súlya 80–125 gramm. A hím és a tojó tollazata lényegesen eltér egymástól. A hímek külseje rendkívül elegáns, köszönhetően fekete, fényes tollazatuknak, mellyel szép kontrasztot alkot narancssárga csőrük és sárga színű pupilla körüli gyűrűjük.
Ha a befektetett munka és energia szempontjából vizsgáljuk a madarak szaporodását, azt tapasztaljuk, hogy ennek értékmaximuma akkor következik be, amikor az önállóság küszöbén a fiókák − az új generáció letéteményesei − elhagyják a fészket. Nem véletlen, hogy a madárpár ebben az időszakban védelmezi legvehemensebben az utódokat. A repülés miatt "könnyűszerkezetes" és sérülékeny tolltakaróval borított testű madarak kerülik a test-test elleni fiókavédő támadásokat; a kisebb, kiszolgáltatottabb zsákmányállatfajok a fizikai erőszak helyett sokkal gyakrabban vetnek be pszichológiai hadviselést. Feketerigó fészek. Ezek közül a legelterjedtebb a sérültnek tettetés, amikor a szülő a földön épült fészek vagy a lapuló fióka felé tartó gyalogragadozó és ember orra előtt a talajra száll, majd a szárnyát lógatva − magát sérültnek tettetve − csalja el a betolakodót. Sok talajon költő madárfaj visel feltűnő szárnyfoltokat, amit akkor vetnek be, amikor taposásveszélyt jelentő legelő állatok közlednek. Ilyenkor az addig mozdulatlanul kotló madár hirtelen felugrik a fészekről és kitárt szárnyakkal jelzi a közeledő növényevőnek, hogy rossz felé tart.
Hazánkban a nedvesebb élőhelyeket választja költőhelyül, ezért az árterekben, ligeterdőkben, valamint a középhegységekben számíthatunk megjelenésére. Északi költőhelyein sokszor nagyon bizalmasan viselkedik. Évente egyszer, legfeljebb kétszer költ. Fészkét fára építi, melynek pontos helyét a tojó választja ki és ő is építi meg. Rendszerint 5-6 tojást rak, melyeket a tojó egymaga költ ki, de mindkét szülő eteti a fiókákat. Fenyőrigó Fotó: Váradi Péter Pál
A következő - általam kiválasztott - lemez a "Love Cry" (Impulse), 1967-68-as felvételek. Ezen (is) öccse Donald Ayler trombitál, Alan Silva bőgőzik, Milford Graves dobol. Érdekes színfolt (? ) Call Cobbs csembaló-játéka. (A kérdőjel nemtetszést jelent. ) És végül: " The Last Album" (Impulse! ) - az utolsó stúdiófelvétel (1969), amely már AA halála után jelent meg. Eklektikus számok - mintha a közönség igényét már nem vették volna figyelembe - elektromos gitárral, elvont ének- és beszédhangokkal, a blues (! Free 6 rész. ) mellett free-be hajló elemekkel, nehezen befogadható dallamokkal - de Ayler átható tenorszaxofon játékával, egy gyönyörű befejező darabbal. Az életrajz folytatása: AA 1970. november 5-én eltűnt. Húsz nappal később, 25-én az East River-ből (New York City) került elő a holtteste. Öngyilkos lett? Vagy megölték? A mai napig tisztázatlan. De: nem merült el - sem ő, sem a zenéje! Az az utolsó dal, az utolsó lemezen - mintha elbúcsúzott volna... Ösztönös, egyedülálló tehetség volt - a maga műfajában.
Te szépen félreállsz, én lepuffantom és megkapod a pénzt. -Milyen pénzt? - szaladt ki a számon. Harry ismét rám pillantott. Szeméből áradt a megbánás és a bocsánat kérés. -Na állj félre! - lökte meg az ember. A pisztoly 2 kattant. És elsült.
Trió felvétel: Gary Peacock bőgőzik, Sonny Murray dobol. Na, ez már "nagyon olyan". "Csicsergés" - Peacock szép alapjaira - nem háttérzene. Egy héttel később a "New York Eye and Ear Control" (ESP) került rögzítésre - az előző alkotás hármasához Don Cherry (trombita), John Tchicai (altszaxofon), és Roswell Rudd (harsona) csatlakozott. A bevezetőben ("Free Jazz... ") említett lemeztől nem áll távol - de nem is hasonlítható hozzá. (Az korszakalkotó, ez - szerény véleményem szerint - nem. ) Két hónappal később (nem tétlenkedtek! ) a "Ghosts" (Debut) című albumon Cherry, Peacock és Murray játszott - a zenekarvezető mellett. Free 1 rész. (Az előző négy lemezt alig több, mint fél év alatt vették fel! ) Most jöjjön egy koncertfelvétel: a sokkal később kiadott "Live in Greenwich Village - The Complete Impulse Recordings" (Impulse! ) - az 1965-66-67-es felvételek összkiadása. New York City-ben három helyszínen játszottak: a Village Gate-en, a Village Vanguard-ban és a Village Theatre-ben. Három év hangversenyeinek összegzése - dupla CD - Ayler (és társai) rögtönzéseinek kiváló példája.