Én imádom a drámai sorozatokat, ahol nagyon komoly témákat és valós problémákat dolgoznak fel, ha kell, lesokkolnak, megríkatnak, elgondolkodtatnak, és nem súlytalan, felesleges percekkel tömik tele a részeket, hanem kőkemény, szívszorító drámával. Ezért is kezdtem bele anno a 13 Reasons Why-ba, amiről akkor még csak annyit lehetett tudni, hogy van egy lány, akinek volt 13 oka arra, hogy öngyilkos legyen. …kár, hogy a sorozat harmadik szezonja semmi ilyesmit nem váltott ki belőlem. Nagy kérdés volt, hogy mivel akarják folytatni a sorozatot a könyv adaptálása és a második évad után. Talán be akarták mutatni, miként dolgozzák fel a történteket a tinédzserek, s hogyan köti őket össze a sors, amivel semmi baj nem lett volna, ha nem 13 db közel 1 órás résszel próbálkoznak, amik egyszerűen… üresek voltak. A tovább mögött spoileresen folytatom. A harmadik évad sokkal jobban sikerülhetett volna nyolc, esetleg tíz részben, amik jobban koncentrálnak a fő eseményekre, és nem a súlytalan, csak levegőben lengő jeleneteket lessük.
A 13 Reasons Why, avagy magyarul a 13 Okom volt című sorozatot az elejétől kezdve néztem. Ahogy megjelent az első rész tudtam, hogy ez egy nekem való széria. Mindig is érdekeltek a tinisorozatok pedig már 24 éves vagyok, de úgy hiszem, hogy ezekkel bárki tud azonosulni kortól függetlenül. Senkinek nem volt zökkenőmentes tinédzserkora, és bár ez a sorozat egy igazán extrém történetet dolgoz fel, sok kis apró ponton át lehet érezni a szereplők fájdalmát. Fotó: Profimedia Mivel valószínűleg azért kattintottál erre a cikkre, mert ismered a sorozatot, így a(z) (alap)történet-mesélésbe bele sem kezdenék. Rengeteg dolgon mentek keresztül a szereplők, olyan karakterfejlődéseknek lehettünk szemtanúi, amelyekre az első évad láttán nem is gondoltunk volna. A 4. (és egyben az utolsó) évad döcögősen indult: Clay szorongása konkrétan elvitte az első három részt, és olykor már annyira stresszesek voltak ezek az epizódok, hogy konkrétan én is elkezdtem rosszul érezni magam. A 4. résznél azonban jött egy áttörés.
Mi akkor kapcsolódunk be a történetbe, amikor egy végtelenül kedves fiúhoz, Clayhez kerülnek a kazetták. A fiú úgy megy végig a szalagokon, mintha Krisztus stációinak lennénk a szemtanúi és közben azt is láthatjuk, ahogy szépen lassan kezdi felemészteni a fájdalom. A 13 Reasons Why egy igazán mélyeket ütő és mélybe taszító sorozat nemcsak egy lány szenvedéseiről, vagy egy fiú gyászáról és fájdalmáról, hanem a tinédzserkor gyötrelmeiről, a felnőttek nemtörődömségéről és figyelmetlenségéről, valamint az iskolákban uralkodó lelki és testi terrorról. Mondhat akárki akármit, szerintem a tinédzser korszak az egyik legpusztulatosabb időszaka egy ember életének, hiszen ekkor már nem vagyunk gyerekek, ugyanakkor még nem is nőttünk fel igazán. El akarjuk taszítani a szüleinket, miközben kapaszkodunk beléjük és szükségünk lenne rájuk. A felelősségvállalásról még nem sokat tudunk, felnőttes dolgokat teszünk, miközben lelkünk még messze nem érett meg ezekre. Ennek a sorozatnak a fiataljai igazán fájdalmas úton tapasztalják meg, hogy minden apró tettnek, hibának és mondatnak bizony következményei vannak, amik lehet, hogy először egy másik életet vesznek célba, de az biztos, hogy előbb-utóbb vissza fognak pattanni rájuk.
Minden halál fájdalmas és szinte feldolgozhatatlan, de talán ez még inkább igaz olyankor, amikor egy gyerek távozik a földi léttől és talán még ennél is igazabb abban az esetben, amikor az a gyerek önkezével vet véget az életének. Ezekben az esetekben még inkább ott marad és feszít az a két kérdés, hogy miért tette és én mit tehettem volna másképpen? Pontosan erről szól a 13 Reasons Why című sorozat is, ami számomra az elmúlt időszak egyik legmegterhelőbb szériája volt. Hannah Baker egy átlagosnak kinéző tinilány, akit az különböztet meg leginkább a társaitól, hogy már nem él, mégis az ő történetét követhetjük végig saját tolmácsolásában ebben a sorozatban. Hannah ugyanis öngyilkossága előtt kazettára vette az okokat és személyeket, amik és akik miatt végül a halál mellett döntött. A kazettákat megszámozta és Tony gondjaira bízta, hogy az teljesítse utolsó akaratát, vagyis hogy juttassa el azokhoz a személyekhez, akik közvetlenül, vagy közvetetten hozzájárultak a végső, visszavonhatatlan döntésének meghozatalához.
Ani elsősorban nem azért problémás, mert létezik. Egy új szereplő szemüvegén keresztül bemutatni a két évad óta ismert karaktereket nem olyan butaság, bár kétségtelenül elidegenítő. A lány viszont úgy viselkedik, mintha a nézőknél is jobban ismerne mindenkit, de eközben hazudik is, és hetyeg az előző évadban démonizált erőszaktevővel is. Erőltetett, és szerepe elveszi a jelenetidőt a többiektől, akik közül sokan a háttérbe szorulnak. Nagyon jól megérezték a korszellem alakulását 2017-ben, amikor Hannah Baker egy #metoo-sztorit adott elő a botrányok kirobbanása előtt. Az új szezonban a szintén túlélő Jessica (Alisha Boe) szervez sulis kampányt a zaklatások számonkérése miatt, ám konfliktusba kerül: a cél ugyanis nem szentesíthet számára minden eszközt. Felhívni a figyelmet egy problémára fontos, de nem lehet mások emberi méltóságát ezzel tönkretenni. A 13 Reasons Why meglepően éretten kezeli a #metoo utózöngéit, és kritikát is megfogalmaz a boszorkányüldözéssel szemben. Megjeleníti az együttérzésre, megbocsátásra képtelen, harsány és véresszájú feministákat; miközben szembe állítja velük a testvériségre építő, de közben egymást hergelő, sokszor erőszakos és tahó maszkulin focicsapatot.
). Csak szerintem groteszk ez az egész zárás? Mégis végignéztem az S3-at. Talán azért, mert abban reménykedtem, hogy a végére felpörög, talán azért, mert Bryce halálának körülményeinek folyamatos kiderülése teljesen jól működött (mármint nem akkor, amikor az abszolút inkompetens rendőrök a tompa tárggyal való ütést lőtt sebnek nézték), vagy mert továbbra is egy elég komoly témát ragad meg és szinte sajátít ki magának a 13RW, aminek bemutatására igenis igény van. Ezek után pedig hiába nem lett jobb 5/10-nél az évad, nem fogom kihagyni az utolsó, 4. évadot sem, még ha vontatott és üres is marad a történet, a téma feldolgozásáért akkor is érdemes megnézni, mert a téma működne, csak a kivitelezés nem jött össze idén. Szóval amolyan guilty pleasure lett.
Szinte észre se venni, olyan finoman áramlanak, folynak egymásba a flashbackekben megelevenedő előtörténetek és a jelen idejű cselekmény. David Brenner ( A függetlenség napja) és Dody Dorn ( Memento) munkáját dicsérhetjük: ritkán találkozni ennyire kifinomult és láthatatlan vágással. Snyder komplex filmélményt kínál, jelentős figyelmet fordít a cselekményre és a karakterekre, rendkívül finoman használja az effekteket és a montázst, de szerzőiségének legdominánsabb jegye, neo-noiros képi koncepciója is Az Igazság Ligájá ban teljesedik ki. Zack Snyder: Az Igazság Ligája. Még egyszer, sajnos utoljára láthatjuk a Snyder-féle komor tónusú színvilágot DC-opuszban. Más látványfilmeknél ordas közhelynek számítana, ha a vizualitást dicsérnénk, az amerikai rendező stílusához viszont oly mértékben kapcsolódnak a szürkés-kékes színezetű képek, hogy nélkülük több rétegnyi érzelemmel volna szegényebb a film. Ezt a 2017-es változattal való kontrasztja bizonyítja igazán. Az Igazság Ligája egyéni hangvételéről mindent elárul, hogy bár sokszor pont olyan nyilvánvalóan kölcsönzi történetelemeit és díszleteit klasszikus alkotásokból, mint bármelyik átlagos szuperhősfilm, mégis mindent felülír saját stílusa.
Ráadásul menő metahumán haverjai vannak, akik bölcsen belátják, hogy ők is kemény srácok, de Superman azért csak Superman. Most legyen elég annyi, hogy nem jó összeveszni vele, főleg felkelés után, amikor még kicsit kótyagos. Wonder Woman majdnem olyan menő, mint Superman, csak nem tud lézerezni a szemével. Zack snyder: az igazság ligája (2021). Megint bizonyítja, hogy hollywoodiul a wonder a super felsőfoka. A világ kicsit szürke, többnyire mindenütt esik az eső, ha nem ég a környék, akkor hideg van, de valamiért mégis érdemes megmenteni – üzeni Zack Snyder. A többit mindenki döntse el maga. Az Igazság Ligája négyórás rendezői változata az amerikai bemutatóval egy időben, csütörtökön jelenik meg az HBO GO nálunk is elérhető internetes felületén magyar szinkronnal. (Borítókép: Jelenet Az Igazság Ligája című filmből. Fotó: HBO)
Nem alkotói víziók tükröződnek bennük, hanem egy előre felállított kritériumrendszernek kell pontról pontra megfelelniük. Emiatt ezeknek a vidámpark-filmeknek semmilyen művészi tétjük nincsen. Kétlem, hogy Scorsese rászánna négy órát az életéből Zack Snyder Az Igazság Ligája című, nagyrészt 2016-ban forgatott, majd idén befejezett és az HBO Max, illetve az HBO Go műsorára tűzött filmjére, mégis meggyőződhetne róla, hogy nincs mindenben igaza. Zack snyder: az igazság ligája teljes film magyarul. Az új Igazság Ligája rettenetesen hosszú, számos jelenetében nevetségesen patetikus, máskor a belezsúfolt számítógépes trükkök miatt taszítóan műanyag hatású, a története pedig szinte teljesen izgalommentes és lefegyverzően ostoba. De azt nem lehet mondani, hogy ne lenne művészi tétje. Az új Igazság Ligája ugyanúgy szerzői film, mint Hitchcock, Godard vagy Anger művei – ami azt illeti, az utóbbiakra szürreálisba hajló képalkotása és homoerotikus atmoszférája miatt is hasonlít, bár ez mindegy. A lényeg, hogy ebben a filmben sűrűsödik mindaz, amit Snyder gondol a szuperhősműfajról, e figurák popkulturális jelentőségéről és annak a módjáról, ahogy a képregényes médiumból filmre adaptálhatók a történeteik.