Egy vörös papiroslapot is vett elő a zsebéből. Mikor kiment, ráragasztotta az ajtóra. A nyomorék utána szólt: - Ugye doktor úr nem én vagyok az oka? - Nyugodjon meg, - felelte az orvos, - nem. - És nem fog meghalni a gyerek? Az orvos vállat vont: - Hát talán ha Isten megtartja. Avval elment. - Óh édes kisgrófom - kiáltotta sírva az ember. - Ne hagyj el Bandikám! Ráborult a gyermek kihajló kezére és csókolgatta. Bandika azonban negyednapra csendesen elköltözött. Essős őszi napon volt a temetés. Az embert fel akarták venni a kocsiba, de nem ült fel. - Nem! nem! Így megyek gyalog! Az egyetlen fiamat! pofon ütöttem az egyetlen fiamat! És mászott a sáros úton, a koporsó után, hajadon fővel. A könnyei a kezére hullottak. Azon az estén nehezen aludt el az ember. A felesége attól tartott, hogy megőrült. Menő hajak fiuknak 2. A sírnál azt kiabálta, hogy vessék bele őt is a fia mellé, otthon meg felkapaszkodott az evőeszközös fiókhoz: kést keresett, hogy szíven szúrja magát. Mindegyre azt hajtotta, - hogy mért nem őt vette el az Isten, világ nyomorékját, hiszen már a féltestét úgyis elvette!
"Emléke sír a lanton még - Átok fejedre minden dal, Melyet zeng velszi bárd. " Meglátom én! - S parancsot ád Király rettenetest: Máglyára, ki ellenszegül, Minden velsz énekest! Szolgái szét száguldanak, Ország-szerin, tova. Montgomeryben így esett A híres lakoma. - S Edvárd király, angol király Vágtat fakó lován; Körötte ég földszint az ég: A velszi tartomány. Ötszáz, bizony, dalolva ment Lángsírba velszi bárd: De egy se bírta mondani Hogy: éljen Eduárd. - Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal London utcáin ez? Felköttetem a lord-majort, Ha bosszant bármi nesz! Áll néma csend; légy szárnya bent, Se künn, nem hallatik: "Fejére szól, ki szót emel! Király nem alhatik. " Ha, ha! elő síp, dob, zene! Harsogjon harsona: Fülembe zúgja átkait A velszi lakoma... De túl zenén, túl síp-dobon, Riadó kürtön át: Ötszáz énekli hangosan A vértanúk dalát. [10]. Menő hajak fiuknak akiket valaha szerettem. {{{6}}}
"A szent királyok széke dicső helyén S bús sírjaik közt gyászosan andalog Az ősi véren nyert szabadság, S honja felé az egekbe készűl. Ki tartja őt meg fergetegink között? Hajdan, ha vérrel kelle, megőrizék: Most szólni sem mer érte a nagy Nemzet elaljasodott korában. Oh hőseinknek lelkei, várhat-e Az elfajúlt kor tőletek új erőt? Fehérvár – Wikiforrás. Vagy nincs-e pillantattok is már Veszni menő unokáitokra! " Setét szemekkel nézve az ég felé, Imígy tünődém a tetemek fölött, S im zúg az első szent királynak Sírja, mohos falait kitárván. Megrobban és kél a fejedelmi szék, S ő, mint ki hagyván százados álmait Rosz napra virrad, búsan áll föl, S könnye sebes kebelén lecsordúl. László hatalmas széke is összeáll, S most a tömérdek szellem előlebeg Körös tekergő partja mellől Mint egy erős komor esti felleg, És hozza szörnyű fegyvereit, s nagyot Zördít vasával pajzsa nyomos rezén; Bánat s boszúság terjed arcán, És iszonyú szeme vérbe fordúl. Megrobban ismét egy fejedelmi szék, S dörögve fölkél sírja homályiból Kálmán dicsőült képe, s vissza - Visszaesik nyugovóhelyére, Amint az elhűlt nemzetet éktelen Fordúlatok közt látja hanyatlani, Mélyet sohajt, s szózatja, mint a Megszakadó zivatar nyögése, Harsogva zeng el szellemi ajkain: "Oh mért setétebb éj nem esett reám, Mért kell ez undok változás közt Nemzetemet letapodva látnom?