S a két központi szereplő köré odacsoportosítható az élő-lélegző párizsi nép: ezek "mi" vagyunk. Jeanne tekintélyes nagyvárosi polgárcsaládja, Paulnak a külsőségekre adó, álszemérmes anyósa, a feleség örökifjú szeretője, a kivénhedt utcanő és meglógó kuncsaftja, az idétlenül vihogó, leszbikus portásnő – valamennyien groteszk jellemek, akiknek szemetét – aberrációit, kicsinyes disznóságait – Bertolucci elénk hengeríti. A bemutatott család- és viselkedésmodellek a modern városkultúrában dagonyázó, egymásról elfelejtkező, pornográf életörömökre ácsingózó, birkaképű honpolgárok asszociációi lennének? Ugyanolyan kíméletlen társadalomkritika eszközei, mint a négy dúsgazdag agglegény Ferreri Nagy zabálásá ban, akik degeszre tömik magukat, mielőtt kínhalált halnak? Nem lényeges. Ami lényeges, s amit a ma emberének is érdemes lenne a koponyájába szippantania, az a kopottas, málladozó lakásban történik, két szomjas lélekben. Az utolsó tangó Párizsban végkövetkeztetése ugyanis az, hogy nem futamodhatunk meg egymás elől, éljünk akár egy hangos metropoliszban, vagy egy vidéki farmon: a testi szerelemnek egy azt fedélként óvó szeretetközösségbe kell tagozódnia – máskülönben nincs létjogosultsága az értelmes életnek, s semmiféle ismertetőjegy nem különböztet meg bennünket az állatoktól.
Schneider egyébként 2009-ben azt nyilatkozta, hiba volt igent mondani a szerepre, mert az egész karrierje alatt elkísérte, ugyanakkor azt is fontos kiemelni, hogy éppen az Utolsó tangóban mutatott alakításának köszönhette, hogy Michelangelo Antonioni beválogatta a Foglalkozása: riporter című filmjébe, René Clément pedig A gyermekfelügyelő főszerepét bízta rá, és az elkövetkező tíz évben számos nemzetközi produkcióban bukkant fel. Az Utolsó tangó Párizsban az a film, mely még a mai, meglehetősen magas ingerküszöb mellett is meg tud olykor döbbenteni, ez azonban messze nem a szexuális tartalomnak köszönhető, sokkal inkább a mögöttes mondanivalónak, a traumáival harcoló átlagemberek a trauma feldolgozásra tett erőfeszítéseinek, melyekhez csupán eszköz a pőre szexualitás. Ami viszont akkor is elvitathatatlan, ha valaki a film tartalmával semmilyen szinten sem tud azonosulni, az Marlon Brando alakítása, aki alighanem ebben a filmben a modern színművészet egyik abszolút csúcsát, mondhatni definitív zsenialitását mutatta be: egyszerre megszállott, brutális, gyengéd, őrült, érzelmes, és minden egyes érzelmet arcának puszta rezdülésével érzékeltetni képes.
De maga a közösülés a filmben nem történt meg. ) A másik az a magyarázat, mely szerint jellemzően a szexuális erőszakot még mindig csak akkor hiszi el a közvélemény, ha egy férfi is elismeri azt - amíg csak Schneider beszélt róla, addig a kutyát nem érdekelte a dolog, írja a feminista Jezebel. A harmadik ok pedig az lehet, hogy az utóbbi időben lett érzékenyebb a közvélemény a szexuális erőszakra, ráadásul az ügy bele is illik a színésznőket terrorizáló és kihasználó rendezők hosszú sorába, Hitchcocktól kezdve Kubrickon át Lars Von Trierig. Igaz, Hitchcock brutális bánásmódja is ismert volt a Madarak forgatásakor Tippi Hedrennel, mégis átlag négyévente újra körbemegy a világsajtón, szóval a Slate már most figyelmeztet, hogy ne lepődjünk meg, ha 2020-ban újra Bertoluccival és Schneiderrel lesznek tele az újságok. Megszólalt az össztűzbe került Bertolucci is, aki félreértésnek nevezte az ügyet: "Egyesek azt hiszik, hogy Maria nem tudott arról, hogy a jelenetben nemi erőszak lesz, ami nem igaz.