A 44. gyermek E-könyvek Összes Böngészés Kategóriák Műfajok Nyelvek Hangoskönyvek Amikor a félelem egy egész népet elhallgattat, egy embernek kell kimondania az igazat! A Szovjetunió, 1953-ban… Sztálin még él, vasmarkában tartja az országot, s ezt a vasmarkot az Állambiztonsági Minisztérium, az MGB vagyis a titkosrendőrség testesíti meg, amelynek éppen csak a brutalitása nem titkos, s ha azt mondja, a szovjet társadalomban bűnözés nem létezik, akkor az úgy is van. Vagy talán mégsem. Amikor Moszkvában, a vasúti sínek mellett megtalálják egy kisfiú borzalmasan megcsonkított hulláját, Lev Gyemidov, korábbi háborús hős, most az MGB nyomozója csodálkozva hallja, hogy a család szerint nem gázolás, hanem gyilkosság történt. Eleinte engedelmeskedik feletteseinek, eltussolná az ügyet, de addig növekszik benne a kétely, míg végül feleségével együtt egy uráli koszfészekbe száműzik, egyszerű közrendőrnek. És ráébred, hogy az a fajta bűntény, amelyet a fővárosban segített eltitkolni, itt is megismétlődött: Újabb gyermeket gyilkoltak és csonkítottak meg.
És miközben harcát vívja saját magával, nem csak otthon, de máshol se érezheti biztonságban magát. Ellenpólusa, Vaszilij, a rezsim még mindig hű titkosrendőre ugyanis vakon hisz a "paradicsomban nincs bűnözés" propaganda szövegben, és ennek tudatában nem képes fékezni szadizmusát, bűnös énjét. Gyakorlatilag feljogosítva érzi magát arra, hogy kegyetlenkedéseivel, félelmet keltő fellépéseivel, ambícióit előtérbe helyezve, az őrület határát súrolva biztosítsa a Szovjetunióban a rendet. Mindezt elképesztően komor, nyomasztó és fojtogató atmoszférával fejeli meg a rendező, aki olykor fikció és valóság határán egyensúlyozva mutatja be a diktatúra kegyetlenségét, a moralitás, a barátság teljes hiányát. Fekete autók, egyenruhás végrehajtók jelenléte a feszültségkeltés fő forrásai, miközben ennek a romlott világnak a szereplői egyre jobban csúsznak le a társadalom legaljára, arra a szintre, ahol már semmi sem számít, hiszen tudják, tetteik ellenére bűnösök, amiért asszisztálnak egy ilyen rendszer fennmaradásához.
Lényeges formai, alaprajzi változást az oldaltornácok új fajtáinak megjelenése és elterjedése jelent, szinte a nyelvterület egészén. Ez azonban döntően nem módosítja – inkább csak kiegészíti – a korábbi alaprajzi tagolódást. Genetikailag valószínű elkülöníthetők ezektől a korábbi s a faépítkezéssel szoros, sőt szerves kapcsolatban lévő tornácok. Sokféle formai változata lényegében e korszak terméke és bár kialakulását – nem is alaptalanul – kapcsolatba hozták a reneszánsz stílussal, a népi építészetben megvalósult formái sajátos, az előzményektől annyira eltérő jelleget öltöttek, hogy önálló képződményeknek, belső keletkezésűeknek tekinthetők. A tornácos ház a 19. Baksa Brigitta: Élet a házban (Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., 2004) - antikvarium.hu. században a magyar népi építészet karakterisztikus példája, amelynek megfelelője csupán az akkori országhatár külső peremén, de lényegesen csekélyebb súllyal mutatható ki (Frolec, V. 1974a: 10). 305 A tüzelőszerkezetben a századvégig nincs lényeges újítás, csupán területi eltolódás figyelhető meg. Ennek legfontosabb megnyilvánulása a szabadkémény erőteljes terjeszkedésében, tehát a füstelvezetésben jelentkezik.
Arra lehet gondolni, hogy a tűzhelyváltás összefüggésben van a főzőedények cseréjével. Korszakunkban még csak a földből készített és öntöttvas lappal lefedett változatok tűntek fel. Ezek elhelyezése különböző, konyhában és szobában egyaránt lehettek. A szobai rakott tűzhelyek megjelenésével néha kitelepítik innen a kandallót, kályhát vagy kemencét, másutt meghagyják és az újat csatlakoztatják hozzá. A konyhában a tüzelőpadkát ilyen esetben már nem használják. A füstelvezetésben a változás valamivel lassabban indult meg a század végén. A zárt füstelvezetésű kéményeknek inkább csak a széles változatai, az ún. Baksa Brigitta: Élet a házban (Nemzeti Tankönyvkiadó Rt., 2003) - antikvarium.hu. "mászókémények" jelentek meg. A füstvezetés megformálásának egyszerűbb módjai hódítanak először tért. Így a füstös- és födém nélküli konyhás házakban a vaslapos tűzhely gyakran a szobába kerül, és ennek füstjét bádogcsöveken a konyhába vezetik. Szabadkémény esetén ennek alját lefedik, lepadlásolják, a füstcső a mennyezet fölött torkollik a meghagyott szabadkéménybe. A lakóház külső képében nemcsak a tornác hoz lényeges változást, hanem a tetőforma módosulása is.
A szabadkémény a két Alföldről minden irányba terjed, folyamatosan benyomul a dunántúli füstöskonyhás, az északi kürtős-kemencés és a keleti kandallós házterületre. Széles vegyes zónák jönnek létre, ahol még fellelhetők a régibb füstelvezetési módok maradványai és a szabadkémények is. A hegyes vidékeken a terjeszkedés főleg a folyóvölgyekben, a Sajó, Hernád, Szamos és Maros stb. mentén erőteljes, ez utóbbi esetben a Székelyföldig nyúlóan, több esetben a nyelvhatárt is átlépve. Visszaszorulása csak a nagyobb városokban erőteljes, bár korszakunkban még ezeken is (Budapestet is beleértve) jócskán fellelhetők egyes kerületekben. A főzőhelyeket tekintve az erőteljes korszakforduló az 1880–1910 közötti évtizedekre esik. Ekkor válik széles körűvé a vaslapos, ún. takaréktűzhely vagy rakott tűzhely, amely felváltja a nyílt tűzön főzést, nyugaton és északon talán valamivel gyorsabban, mint keleten és délen. Azért meglepő a takaréktűzhelyek lassú terjedése, mert ennek egyetlen házilag elő nem állítható elemét – az öntöttvas lapot – a vashámorok már a 18. században készítik, sőt hirdetik (Némethy E. 1956: 273).
Elterjedtek az üvegezett, nyitható ablakok, a vésett, betétes ajtók, amelyeket asztalosok készítenek. A higiénia, a presztízs és az esztétika szempontjai jelentősen megerősödtek. Lényeges változás állt be a fal építőanyagában. A boronaépítkezés erősen visszaszorult, Zala és Vas megye nyugati felére, a Székelyföldre és Erdély egyes pontjaira korlátozódott. Csökkent a talpas-vázas és a cölöpvázas házak száma, és mindenütt nőtt a földfal – elsősorban a vályog és tömött/vert – jelentősége. Lokálisan fontossá válik a kő, a tégla a század végén még a legjobb módúaknál is csak alig-alig jelenik meg. A tetőszerkezetben megfigyelhető a hosszúágas használatának további visszaszorulása, s inkább ollóágast alkalmaznak. Az északi házterületen, valamint a Délkelet-Dunántúlon az egyszerű, azaz szarufás szerkezet, s ennek is leginkább a födémgerendák végére támasztott változata, terjedt el. Nagyobb lakóépületeken a székes tető egyszerűbb vagy bonyolultabb példányai országszerte feltűnnek. A fedőanyagban még nincs jelentős változás, a cseréptető a század közepétől helyenként felbukkan, de jelentősége csak az utolsó két évtizedben, különösen a városközeli és a gazdag agrárvidékeken számottevő.