Jelky András az alföldi rónáról a dél-kelet-ázsiai szigetvilágba eljutó, szabóinasból gyarmati katonává, majd jómódú ültetvényessé, végül diplomatává váló, igencsak színes személyiség, Baja egyik leghíresebb szülötte. Jelky András, a világjáró szabólegény nevet halála után kapta. Valóban sok hazánktól távoli vidékre eljutott, de ő nem tervezte, hogy híres utazó legyen belőle. A véletlenek sorozata idézte elő hihetetlen kalandjait, amelyek a világ különböző részeire sodorták. Jelky András – A kezdetek 1738-ban született egy köztiszteletben álló bajai szabómester gyermekeként. Oktatási Hivatal. Apja mesterségét tanulta, és szakmáját tökéletesítendő Bécsbe ment, ahol bátyja, József, a császári ruhatárban volt szabómester. 1754-ben, 16 évesen András útnak indult, hogy Bécsben fejlessze mesterségét. Egy évig dolgozott bátyja műhelyében, de tudását Párizsban szerette volna tökéletesíteni. Így ajánlólevéllel Párizsba indult, de végül sohasem jutott el, mert út közben folyamatosan kalandokba keveredett. Kalandok Európában Először egy német kisvárosban katonákba botlott, akik erőszakkal be akarták sorozni a porosz hadseregbe.
Baja egyik legforgalmasabb pontjánál, az 51-es és az 55-ös főút kereszteződésénél áll a bajaiak kedves jelképe, a bajai születésű Jelky András szobra a róla elnevezett téren. Jelky András szabólegényből lett világutazó, kalandor, felfedező, a szobor ezt egy földgömbbel szemlélteti a járókelők számára. A bronzszobrot Medgyessy Ferenc, a vasbeton földgömböt pedig Miskolczy Ferenc alkotta.
11, Baja, Bács-Kiskun, 6500 Kossuth Lajos Utca 11., Baja, Bács-Kiskun, 6500 Kossuth Utca 11, Baja, Bács-Kiskun, 6500
Forrás: Netflix Ha ez a motívum ismerős valahonnan, az nem a véletlen műve: ugyanezt láthattuk az 1995-ös Tökéletes másolat című Sigourney Weaver-thrillerben is – a szerzőt (eredeti nevén Daniel Malloryt) meg is vádolták plágiummal. De ha már plágium, muszáj megemlíteni, hogy a Nő az ablakban tulajdonképpen a Tökéletes másolat és Hitchcock Hátsó ablak című filmklasszikusának az egybegyúrása, és hát erősen hajaz A lány a vonatonr a is – ami ugye szintén Hátsó ablak -hommage, szóval lehet mondani, hogy a könyv egy koppintás koppintása. Ami miatt a regény mégis működött, az pont a már említett hangsúlyos női szál. Amellett ugyanis, hogy leírta, miféle izgalmas bűnügybe keveredett a főhősnő (szemtanúja lett, hogy a szemben található házban megöltek egy nőt, de mivel erős gyógyszereket szed, ami mellé még iszik is, senki sem hisz neki), nagyon sokat olvashattunk a belső világáról, azaz múltbeli traumájáról, függőségei kialakulásáról, arról, hogyan próbálja meg leküzdeni agorafóbiáját, illetve hogy próbál segíteni másoknak.
Nem hiába hoztam fel a suspense-t, mint hitchcocki találmányt. Ahogy néztem a filmet, beugrott, hogy ezt a fajta távolról szemlélődő tehetetlenséget már láttam valahol és ekkor jutott eszembe Alfred Hitchcock Hátsó ablak című műve. Persze nem az ablak szó az egyedüli kapcsolati pont a két mű között. A Nő az ablakban igen sokat merít technikailag is az 1954-es krimi-thrillerből. Ahogy Hitchcock filmjének sajtófotósa, úgy Anna is saját lakásának rabja. A szemlélődés segédeszköze mindkét film esetében egy fényképezőgép (noha szerintem a Nő az ablakba n ezt szándékosan nem tolta túl). A takaratlan hatalmas ablakok megadják a lehetőséget a néző számára, hogy tisztán kivehetők legyenek az egyes történések. Ezeket a hasonlóságokat érdekes volt figyelni a két film között. Joe Wright rendező többször is megmutatta már, hogy a lassan építkező, kifinomult felvezetésű sztorik híve, és nem veti meg a melankólia érzését sem. Mindezek mellett igencsak ért a könyvek filmadaptációjához. Ezt reprezentálta korábban a Vágy és vezeklésben (2007), valamint a Büszkeség és balítéletben (2005).
Nő az ablakban - bemutató, kritika, élménybeszámoló - YouTube
A bibi csak ott van, hogy a Nagy Előd hatásvadász és meglehetősen gagyi jelenetek nélkül is hátborzongató atmoszférát tudott teremteni majd' minden filmjében, míg Wrightnak ez most nem sikerült. Bár efféle elemekből nem sokat tett a filmbe, épp eleget ahhoz, hogy valódi, borzongató thrillerből időnként bazári ökörködéssé váljon a műve. A színészi játékra nem lehet panasz, igaz, lényegében egyedül Amy Adams játszik a filmben, a többiek nem is mellékszereplők, hanem szinte csak statiszták. Egyedül Davidnek jutott karakter, és az ő változásait a filmben Wyatt Russell teljesen jól le is zongorázza. A szomszéd, fiút, Ethant játszó Fred Hechinger egyáltalán nem rossz, de ahhoz képest, amekkora szerepe van a karakterének a történetben, meglehetősen kevés lehetőséget kapott, hogy amúgy szintén változó jellemét kijátszhassa. A többiek, köztük az Oscar-díjas Gary Oldman olyan kis szerepet kaptak, hogy még azt sem lehet mondani rájuk, hogy jók, ahogy egy tesztautóról sem tudom megmondani a menetteljesítményét, ha a biztonsági öv bekapcsolása után rögtön ki is szállítanak.
Családjával (férjével és 8 év körüli kislányával) csak telefonon tartja a kapcsolatot (aztán már úgy sem, de csitt!, no spoiler), de hogy ne csavarodjon be végleg, hetente találkozik saját pszichológusával, és kiadja alagsorát egy szabadlelkű, sármos fiatalembernek, Davidnek ( Wyatt Russell). Emellett aktuálisan azzal tölti napjait, hogy figyelgeti szembeszomszédait, különös tekintettel az újonnan beköltöző Russellékre. Szép lassan a család összes tagjával megismerkedik, de nem mindenkiben lesz köszönet… Első látásra sem klappol neki minden a Russell családdal kapcsolatban, gyanúja pedig hamarosan beigazolódni látszik. Innen nagyon sok felé el lehet kanyarodni, és ami azt illeti, a sztori egyáltalán nem halad rossz irányba, lesz itt rendes rejtély, izgalom, tetőpont, fordulat… csak valahogy az egész kicsit kiszámítható. És a feszültség cseppet sem kézzelfogható, pedig az előkép nem akárki. John Wright rendező nem is titkolja, hogy egyik követendő példaképe Alfred Hitchcock, a mester filmjei többször megjelennek a háttérben, jellemzően akkor, amikor Anna az ébrenlét és az álom különös határán az utóbbiba csúszik.
Alapvetően nem vagyok oda a hallucináció ért, mint sorozatos történetmesélési, vagy akár karakterjellemzési eszköz, de így, hogy nem egyértelműek a dolgok, mint itt, működik és sokat hozzáad a hangulathoz. Persze abban sem lehetünk biztosak, hogy van bármiféle képzelődés, de nézőként nem bánom, ha folyamatosan bizonytalanságban tartanak, akár a történéseket, akár a műfajt illetően. (Hasonlót éreztem egyébként a Wolf Like Me pilotja közben, amit pár napja néztem meg. Az is WTF-hangnemet hozott, egyszerre komoly és határtalanul vicces – majd írok róla. ) Miközben próbálunk rájönni, hogy mi történik a jelenben, pár visszaemlékezés révén a múltat is megismerjük, és ott is kutatunk egy rejtély megoldása után, hogy vajon mi történhetett, mindezt ráadásul narráció kíséretében. Hogy a "szövegelés" mennyire megbízható, az persze más kérdés, akár a truma, akár a sok bor hatására lehet kételkedni benne. (Az biztos, hogy a jelenben nem egy olyan dolgot látunk, ami erősen szöget üthet a fejünkben. )
Így eltűnik a feszültség, ráadásul ahogy kiderül, hogy valójában mi is történt Anna családjával, már ő sem annyira szimpatikus, mi is sokkal kevésbé bízunk benne. A mellékszereplők sem lendítenek sokat az eseményeken, hiszen a lényeg Anna fejében játszódik. Ha kb. 200 oldallal rövidebb lenne a regény, sokkal jobb lenne a ritmusa, feszesebb lenne, végig lehetne izgulni az egészet. A fülszöveg szerint nemsokára film készül belőle – abban talán ezt ki lehet majd küszöbölni, és akkor kapunk egy jó alapötletű, korrekt történetet egy érzelmileg nagyon összetett, karakteres főszereplővel. A regényben két olyan csavar van, ami meglepő, talán kicsit megdöbbentő is, de összességében nem túl eredeti. Az igazi ereje Anna személyiségében, a karakterének fejlődésében van; annak megrajzolásában, ahogy egy a bűntudatát gyógyszerekkel és alkohollal elnyomó nő lassan felülkerekedik a félelmein, és talán újra elkezd élni. 7/10 A kötetet az Alexandra Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.