Miben hasonlítasz rá a legjobban? Ahogy múlik az idő, egyre több mindenben veszem észre őt magamban. Külsőleg is, bár neki hosszú haja volt. Az igazságérzetünk mindkettőnknek nagyon erős. Nem maradok benne olyan helyzetekben, ahol túl nagy emberi kompromisszumot kellene kötnöm, noha én többször léptem az életben, mint ő. Felemelem a hangom, elmondom a véleményem és kiállok a saját és mások igazáért is. Abban is hasonlítok édesanyámra, hogy ő sem ült az ötletein, hanem megpróbálta egyből megvalósítani őket. A könyvben természetesen szerepel az öcséd, D. Tóth András is, aki szintén újságíró/riporter, közös videósorozatotok a Helló, tesó! Mindig ilyen könnyen megtaláltátok a közös hangot? 6, 5 fél év van köztünk, ami kamaszkoromban soknak számított, akkor egy igazi kis idegesítő csávónak láttam őt, amire Bandi rá is játszott. Például az első randevúmra elkísért a legjobb barátjával, követtek minket gesztenyefától gesztenyefáig. Néztek minket, hogy mit csinálunk. D tóth kriszta édesanyja video. Persze, semmi nem történt 15 éves voltam, a fiú még a kezemet sem fogta meg.
A gyász feldolgozásának egyik legszebb, ugyanakkor talán legtörékenyebb módja az elvesztett személy jelenvalóvá tétele. D. Tóth Kriszta televíziós műsorvezető, újságíró, főszerkesztő éppen ezt teszi Jöttem, hadd lássalak című regényében: édesanyja életéből sző történetet, emléket állítva a fiatalon elhunyt nőnek. "Csodáltalak, és nem értettem, hogy miért nem vagy boldog. Nem értettem, miért iszol, miért eszel úgy, mintha nem volna másnap. (…) De leginkább azt, hogy miért hagytad elmenni apánkat. Miért nem tettél semmit, amikor széthullott körülöttünk a világ (…) A romokon nem találtam magam, arra pedig haragudtam, aki lett belőled. „Én vagyok az anyám” | Magyar Hang | A túlélő magazin. Nem maradt másom, akire haragudhatnék" – írja a szerző a második kiadáshoz készített előszóban. A gyász élettörténetté tágított feldolgozása terápia ugyan, mégis jóval több annál, egy valóság ihlette fikció, amely a személyes vonatkozásokon túl is megállja a helyét. Annál is inkább, mert D. Tóth Kriszta különleges módját választotta az elbeszélésnek: a regénybeli édesanya egyes szám első személyben eleveníti fel az életét.
Beth az apjával maradt, de minden nyáron meglátogatta az édesanyját Magyarországon. Éveken át ezek a nyarak tartották benne a lelket, de tizenhat éves korában valami visszafordíthatatlanul megváltozott. Azóta Beth egyszer sem engedte meg magának, hogy azokra a varázslatos nyarakra gondoljon. A csomag érkezése azonban felkavarja a múltat és átrendezi a jelent. D. Tóth Kriszta: Jöttem, hadd lássalak! Nehéz erről a regényről elfogultság nélkül beszélnem, hiszen a szerző öccse kollégám, sőt mi több jó barátom, és így összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy ez a történet - ahogy a szerző is fogalmaz - valóságon alapuló fikció. D. Tóth Kriszta 15 évvel édesanyja halála után annak bőrébe bújt, hogy egyesszám harmadik személyben mesélje el egy különleges nő történetét. Az (azóta már elhunyt) édesanyjáét. D tóth kriszta édesanyja 4. A mű abból az alapigazságból indul ki, hogy m indenkinek vannak beteljesületlen álmai, mindenki ismeri az elvágyódás érzését. A "mi lett volna ha" kérdést valószínűleg sokan feltettük már magunknak, és felteszi a regény is.
Pszt. Miután egy flashback jelenetben bepillantást nyerünk abba, hogy érkeznek meg a vak, de rendkívül kifinomult hallással rendelkező lények a Földünkre, az események az első rész végére ugranak, ahol azonnal visszazökkenünk a lezárás okozta eufóriát megszakító valóságba: attól még, hogy Evelyn (Emily Blunt) és kis családja megtalálja a gyakorlatilag megölhetetlen gyilkosok gyenge pontját, még nem lesz egyből vége az inváziónak, mi több, eddig biztosnak hitt otthonuk romos állapotba kerül - kénytelenek továbbállni. Egy gyártelep felé vonulnak, ahol belefutnak a magányosan élő Emmettbe (Cillian Murphy), aki sötét titkot rejteget magában. De hogy jó hírünk is legyen, a siket-néma Regannek (Millicent Simmonds) talán van ötlete arra, hogy vessék be több helyen is azt a hangeffektust, amit nem bírnak a dögök. Hang nélkül 2 kritika. A Hang nélkül 2. a küldetések filmje: hol a közvetlen jövő a tét, hol pedig csak némi kötszer vagy egy új oxigénpalack. A cselekmény ilyen szempontból meglehetősen esetleges, habár Krasinski ügyel arra, hogy egy időben való ugrással és többszálúsággal feldobja azt, hogy a film nagyja abból áll, hogy emberek mennek ide meg oda ezért meg azért.
UIP Duna A hang és a zörejek használata továbbra is mennyei, a látvány egyrészt az új helyszínek, másrészt a – vélhetően a megnövekedett CGI-büdzsé nyomán – többet, jobban megmutatott lényeg miatt szintén gazdagodott. A frissesség varázsának híján, mivel az összehasonlítás elkerülhetetlen, a folytatás talán egy leheletnyivel elmarad az első résztől, de még ezzel együtt is jobb, mint amit folytatás címszóval Hollywood jellemzően fel szokott vonultatni. Ráadásként pedig ott van az a tény, hogy John Krasinski, miközben tökéletesen működtet tovább egy bejáratott szerkezetet, és hoz be új szálakat, egyszerre fogalmaz meg méltatást és lesújtó kritikát is az emberi fajról, aminek a megmentése, persze, már megint az új generációra marad. VIDEÓ: Van hangja - Hang nélkül 2. kritika. A Hang nélkül 2. június 17-től látható a hazai mozikban, 97 percben. 9/10 Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.
Elég, ha van egy jó kis verekedés. Az előző részben pont az volt a szerethető, hogy nem volt túlmagyarázva, minden reccsenésnek-roppanásnak súlya volt, és klausztrofób módon ugyan, de kaptunk a család helyéről és helyzetéről, no meg egymáshoz való viszonyukról egy pontos képet. Ezúttal alig vannak csendes részek a filmben, és azok sem annyira fifikásan megrendezettek: mindössze a siketnéma nagylány szemszögére ("fülszögére") rímelnek, ha épp olyan kedvük van. És a sokkal több estabilishing shot ellenére sem érezzük fizikailag közelnek, kihasználtnak a helyszínt, a közeget. Ráadásul egy régi, bevált módszer alapján, de a karakterek következetességét némileg feláldozva Krasinski egy adott ponton két szálra szakítja a cselekményt, hátha a párhuzamos vágással ki lehet iktatni az "unalmas" részeket belőlük. Pedig pont az "unalmas" részek tették igazán izgalmassá a kevés "mozgalmas" részt az előző filmben. Ha az első film akarva-akaratlan csendes reflexióra késztette a nézőjét a saját és a civilizáció zajosságát illetően, a második film már nem jelel, nem suttog, hanem üvölt, füttyög, bekiabál, hurrog, sőt, néha vuvuzelázik is.