Válaszd a facebookot, a twittert, a snapchatet, az instagramot és ezer másik oldalt, ahol büntetlenül fikázhatsz ismeretleneket. Válaszd a profilod frissítését, hogy tudja meg a világ, mit reggeliztél és reméld, hogy valahol valakit érdekel. Keress rá az exeidre, remélve, hogy te nem nézel ki olyan szarul, mint ők. Válaszd az élő blogolást az első recskától a halálodig. Az emberi kommunikáció mára egyszerű adatcsere lett! Válassz tíz dolgot, amit nem tudtál a plasztikázott celebekről. Válaszd az abortuszharcot, az erőszakvicceket, az áldozathibáztatást, a bosszúpornót és a nőgyűlölet végtelen depresszióhullámát. Válaszd, hogy 9/11 meg sem történt, de ha mégis, akkor az a zsidók műve. 1823-ban a mai napon írta meg Kölcsey Ferenc a Himnuszt : hungary. Köss nullaórás munkaszerződést, utazz 2 órát a melóba és válaszd ugyanezt a kölykeidnek, vagy még rosszabbat. Ha meg nincsenek, akkor meg próbálj meg örülni neki, hogy nincsenek. Aztán dőlj hátra és nyomd el a fájdalmat valami ismeretlen cuccal, amit valaki egy kibaszott konyhában kotyvasztott, baszd meg. Válaszd a megszegett ígéreteket, amiket mai fejjel már betartanál.
0 Ismertetők Ismertető írása szerző: Hungary Információ erről a könyvről
Májusban egy nagy futóbogarat (Calosoma sycophantát) tettem börtönbe. Nem vétett semmit, de én meg akartam ismerkedni vele. (A természet rendjében van az ilyen erőszakoskodás. Én se vagyok jobb a többinél. ) A börtön egy zömök és bő befőttes üveg, akkora, hogy akár egeret is tarthattam volna benne. Egy néhány almafalevelet dobtam be neki takarónak s hetenkint kétszer-háromszor földi gilisztát, százlábut más efféle kő alatt lakó férgeket adtam be neki eledül. (A szabadban is ezekkel él. Rablógyilkosnak van teremtve. Ő se jobb a többinél. ) Az aranybogár szörnyű kegyetlen óriásnak ítélhetett engem. Az első napokban minden áron át akarta törni az üveget. Az orrával egész nap az üveg falát nyomta, kaparta, vágta és hogy a lábai a nyomkodásban mindig visszacsusztak, még éjjel is hallottam a levelek zörgéséről, hogyan dolgozik. Mai napon történt 2017. Nyolc nap kellett neki, míg megértette, hogy az üveg fala áttörhetetlen és átharaphatatlan. Ettől az időtől kezdve nyugton maradt. Csak állt és nézett bután kifelé. Ha feléje közeledtem, azonnal hátat fordított, mint a szégyenlős parasztleány.
A fejét beledugta a levelek alá és azután is így maradt néha órákig. Két hónap mulva engedett valamit a vadságából. Nem hogy elbujt volna előlem, hanem még előjött, mikor hozzája mentem, hogy ennivalót adjak neki és jóízűen nyirbálta, falta amit kapott. Julius végén egy nagy keresztes pókot pillantottam meg a kertem kerítésén. Nappal nem igen lehet ezeket a nagy pókokat látni, csak este ülnek ki, vagy dolgoznak a hálójukon. Ez olyan betegformán ült ott: még azt is gondoltam, hogy meg van dögölve. Az aranybogár már egy hete koplalt. Megfogtam hát neki a pókot és bedobtam. A pók mozdulatlan maradt akkor is, mikor az üvegcsőből a levelekre gurult, hanem mikor az aranybogár ott termett, egyszerre megelevenült és futásnak indult. Az aranybogár utána. A pók fel akart futni az üveg falán, de mindig visszahullott, az aranybogár meg ügyetlenül kapkodott hol a lábához, hol a derekához. Mai napon történt 2020. Semmit se kételkedtem azon, hogy a bogár megeszi a pókot. Négyszer akkora volt és keménytestű; az ollója pedig hatalmas fegyver.
La Dolce Vita - Az édes élet (16) - Szeptember 7-től a mozikban! - YouTube
Olaszország (Pathé - Riama), 167 perc, ff., olasz Rendező: Federico Fellini Producer: Giuseppe Amato, Franco Magli, Angelo Rizzoli Már a film első perceinél éreztem, hogy most jön az a Fellini, akiért rajongani fogok. Az Országúton és a Cabiria Éjszakái is jó filmek voltak, de nem olyanok, amik engem kifejezetten lehengereltek volna. Ezzel a filmmel viszont egy olyan újszerű - megkockáztatom... figyelem! - mai szemmel is modernnek ható filmet készített, amivel Fellini a kedvenceim közé emelte magát. 356. Az Édes Élet (La Dolce Vita) - 1960 - 1001 Film. Sejtésem szerint a későbbi filmek megtekintése során ez még fokozódni is fog. Ez Fellini hetedik filmje, és annyira más, mint a többi, hogy ha elkezdeném a benne szereplő történetet leírni, akkor nem, hogy nem segítenék, de csak zavart okoznék. Tíz kis epizód van összefűzve közel három órában. Ezeket az epizódokat Marcello (Marcello Mastroianni) karaktere köti össze. Maguknak az egyes epizódoknak a története Fellini szerint is szinte annyira esetleges, hogy akár lehettek volna nyugodtan más történetek is, fel is lehetett volna cserélni a sorrendjüket, semmit sem változott volna a film.
Marcello valaha komoly írói ambíciókkal érkezett Rómába, ahol most egy bulvárlap munkatársa, a Via Venetóval jelképezett fényűző, hazug és cinikus társasági élet ismert figurája. S noha a hamis csillogású filmipar képviselőinek orgiáin, a letűnt arisztokrácia, az értékválságba került értelmiség, a szenzáció- és pénzhajhász tömegkommunikáció szánalmas vagy kegyetlen "szertartásain" egyaránt teljes erkölcsi és érzelmi kiüresedést tapasztal, végül mégis ennek a világnak adja el magát.
Tökéletesen. Miért érzem tökéletesnek az olasz arisztokráciáról festett képet? Mert azonnal éreztem, hogy ezt már láttam valahol a saját szememmel. Nem kellett sokáig gondolkoznom, hogy rájöjjek: ez a céltalan és sokszor gusztustalan nagyzolás, mindenkin átgázolás nálunk a kilencvenes években pont úgy zajlott, mint ahogy Fellini itt bemutatja. Néhány párbeszédet mintha szó szerint hallottam volna a rendszerváltás után, olyanok szájából, akik a hirtelen jött vadkapitalizmusban hirtelen olyan tempóban gazdagodtak meg, hogy temérdek pénzükkel próbálták boldogságukat megvásárolni. La Dolce Vita - Az édes élet (16) - Szeptember 7-től a mozikban! - YouTube. Nem értették, hogy ha arany hitelkártyájukkal formázzák kokain-csíkjukat, melyet az őket körülvevő luxus-hölgyek társaságában fogyasztottak, vajon miért nem érzik boldognak magukat? Ez a film valamennyire megválaszolja ezt a kérdést... Ezek szerint mi nagyjából harminc évvel vagyunk lemaradva az olaszoktól, ami náluk végbe ment a háború utáni első fellendüléskor, az nálunk a rendszerváltás után ment végbe. Sajnos nem vihetlek a lakásomra - mondja Marcello egy fiatal hölgynek - ott van a bolond menyasszonyom, nem értené meg... És, hogy rátegyenek egy lapáttal, a hölgy őszinte naivitással vissza is kérdez: Nem értené meg???
Az említett közel három óra is lehetett volna tulajdonképpen kétszer ennyi is, de akár fele ennyi is elég lehetett volna.... Fellinit a stílus érdekelte ezúttal első sorban, ami ebben a filmben sokkal fontosabb a tartalomnál. Ez a szökőkutas kép, melyen Anita Eckberg fürdőzik, talán a film leghíresebb képe, a korabeli Filmvilágban is írtak olyasmit, hogy Fellini legújabb filmje Mastroianni és Anita Eckberg főszereplésével készül, holott Eckberg szerepe a tízből egy-két epizódra korlátozódik, a mellékszereplők között is sokan vannak nála fontosabbak... Mellékesen jegyzem meg itt, hogy milyen furcsa és szinte misztikus érzés a korabeli filmes magazinban olvasni egy beszámolót egy újságírótól, aki meglátogatta a római Cinecittá stúdiót, és egy olyan film forgatásáról ír, ami azóta klasszikussá vált. Nem a film története a lényeg tehát, hanem a hangulat, amit felvillant. És ez a hangulat engem az első perceiben megfogott. Az 1960-as olasz felső tízezer romlott, lezüllött, ostobán unatkozó, ám folyton izgalmat hajszoló életét mutatja be.