Összegzés Egyértelműen kijelenthetem, Az utolsó párbaj nem az a film volt, amit az előzetesek és a sztori alapján vártam. De ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz volt, sőt, egészen jól szórakoztam rajta. Persze csak azután, miután a mozi közben feldolgoztam a tényt, az elkövetkezendő pár órában nem fogok klasszikus középkori tömeghadakozást látni. Mondom, a körítés teljesen rendben volt, a karakterek, párbeszédek, elbeszélés és atmoszféra azonnal magával ragadott, csak nem erre fizettem be, na! Nicole Holofcener, Matt Damon és Ben Affleck Eric Jager irodalomkritikus azonos című alkotását használták fel a forgatókönyvhöz, így igazán remek kis sztori állt össze a mozihoz, ami amúgy igaz történeten alapult. Ez a párbaj, minden előzményével, következményével és szereplőjével frankón megtörtént, ami azért ad egy különös ízt az egész produkciónak. Érdekes volt látni, ahogy mindhárom főbb szereplő (Damon, Driver, Comer) szemszögéből bemutatták a párbajig vezető utat, mindenki máshogy látta, élte meg a különböző eseményeket, így például ugyanazok a mondatok egy idő után más-más jelentéssel bírhatnak.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy ha valahol felmerül abúzus, zaklatás vagy erőszak gyanúja, a mai napig előfordul, hogy a sértett meghallgatása nélkül zárnak le ügyeket, ha egyáltalán hajlandóak vizsgálatot folytatni. És ez Az utolsó párbaj erőssége. Mire Marguerite történetéhez érünk, rég egyértelmű, hogy a férj legnagyobb problémája a sértettség, nem a felesége becsülete miatt hívja párbajra a nemest. Motivációjának alapja, hogy megsértették a tulajdonát, méghozzá pont az az ember, akivel évekkel korábban őrült "farokméregetésbe" kezdett. A nemesnek pedig – bár érzelmei valósak – teljesen torz elképzelése van arról, hogy mi az, amit megtehet. Ha azt nézzük, hogy a két férfi milyen körülmények között szocializálódott, meg tudjuk érteni a viselkedésüket, és a hibát nem is bennük, hanem a rendszerben, a korban és az akkori társadalmi normákban csípjük nyakon. Ez is egy zseniális húzás az alkotók részéről, mert nem démonizálják a férfinemet, inkább azt mutatják meg, hogy a változáshoz szükség van a teljes környezet alapítéleteinek megváltoztatására.
Az utolsó párbaj – kritika 18:16 | Hetedik sor - kritika Az utolsó párbaj (The Last Duel), rendezte: Ridley Scott, szereplők: Matt Damon, Adam Driver, Jodie Comer, Ben Affleck, amerikai filmdráma, 142 perc, 2021., 16 éven aluliaknak nem ajánlott! Mindhalálig Röpke 25 évnek kellett eltelnie az Oscar-díjas Good Will Hunting óta és Matt Damon, valamint Ben Affleck máris egy újabb közös forgatókönyvvel rukkoltak elő. A...
Tudjuk mi történt, de nem elég, muszáj volt többek közt a lovagot is megfosztani az érdemeitől és egy hiú bunkóvá degradálni, aki nem a hölgy becsületéért, hanem a saját nevéért és egójáért harcol, szerelmét pedig csak elnyomni tudja. Kár, hogy a korábban felépített, árnyaltabb karakterábrázolást ezzel semmissé tették, csak, hogy megfeleljenek a modern trendeknek. Maga a párbaj sajnos rövidke, de szerencsére kellően feszült és kegyetlen, ebben legalább nem volt kompromisszum. Színészi fronton mindenki pazar, Damon és Affleck a kabaréba illő hajszerkezetük ellenére is hozzák a kötelezőt, Jodie Comer egyszerre bájos és érzelmes, de Adam Driver nálam mindegyikőjük fölé kerekedett. Egyszerre kimért, tenyérbemászó és kemény figura. Az utolsó párbaj lehet, hogy nagyobbat ütött volna néhány évvel ezelőtt, s noha létjogosultsága abszolút van, kár, hogy a végére túlontúl is egyhangúvá és szájbarágóssá válik. Pont akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna a megújulásra, ugyanis a két és fél órás játékidő rettenetesen hosszú, főleg, hogy a perspektívaváltás miatt ismétlődő jelenetek okán sokszor repetitív is.
Leston is Comer játékát tartotta a legmeggyőzőbbnek, aki karakterét több szemszögből is képes hitelesen megformálni, legyen szó kötelességtudó feleségről, házasságtörő asszonyról vagy áldozatról. A brutális és véres csatajelenetek után érkező végső párbaj pedig Riddley Scott legjobb harcjelenei közé tartozik a kritikus szerint. Ridley Scott új filmje tehát megosztotta a kritikusokat, és a Rotten Tomatoeson jelenleg 67%-on áll 12 kritika alapján. Az utolsó párbajt október 14-én mutatják be a magyar mozikban.
Értékelés: 191 szavazatból A XV. századi Franciaországban a káosz az úr: a legnagyobb várakat és városokat elfoglalták az angolok, az országnak nincs királya, és a francia lovagok minden esély és különösebb meggyőződés nélkül próbálgatják a lehetetlent: megállítani a világ legnagyobb, legerősebb és legönteltebb hadseregét. Franciaországon már csak a csoda segíthet. És a csoda el is jön: Jeanne-nak hívják, 16 éves, gyönyörű és víziók vezetik. A semmiből bukkan elő, és pillanatok alatt megfordítja a világtörténelmet. Csatákat és háborút nyer, végül pedig visszafoglalja az angoloktól Orléans-t. Rövid hajjal, páncélban, lóháton harcol - a harcedzett lovagok egyenrangú társa a kegyetlen és véres férfivilágban. De sikerei csak a katonák körében teszik népszerűvé: Jeanne téved, ha azt hiszi, látomásai mindig, minden ellenfelével szemben jó tanácsot adnak neki. Bemutató dátuma: 2000. január 20. Forgalmazó: InterCom Stáblista: Linkek:
Becsületbeli kérdés. 1826-ban két férfi egymástól 12 lépésre állt egymástól, és egymás után lövést adtak le egymásra. Az egyikük meghalt. A másik a törvény elől menekült, de elfogták, és gyilkosság vádjával elítélték. Skócia utolsó párbaja nyomán a film bemutat egy sok évszázados történetet. A középkor lovagjaitól a királyokig, amerikai elnökökig és európai miniszterelnökökig a világ évszázadokon át karddal, majd később pisztollyal védte meg becsületét. Ezen az egyetlen történeten keresztül mutatja be a film a halálnak ezt a világon a legjelentősebb szertatásának, a párbajnak a történetét. Érdekes módon ez a történet feledésbe merült mindaddig, amíg az egyik párbajozó valamelyik leszármazottja úgy döntött, hogy megvizsgálja a család történetét. Részletes bírósági feljegyzéseket és több száz más ügyet talált ezzel kapcsolatban, amelyekből most teljes részletességgel kideríthetjük, mit jelentett hajnalban ott állni egymással szemben azzal a tudattal, hogy valaki meghal.
A Francia Kiadás, ha akarna se lehetne ennél jobban egy Wes Anderson film, az alapötlettől, a megvalósításon át, a feltűnő karakterekig, mindenről ordít a rendező kézjegye, ami nagyon dicsérendő 2021-ben, de talán már ez több is már, mint egy stílus. A film egy amerikai újság Franciaországból jelentkező magazin különkiadásának utolsó lapszámát mutatja be, a keletkezéssel és a cikkel együtt. Így ezt fura lehet olvasni, de tényleg egy magazin felépítését követi a film, rövidebb-hosszabb történeteket köt egy antológia moziban. Minden sztori egy képzeletbeli francia városkában játszódik, valamikor egy elképzelt 1960-as, 1970-es években, mindegyik történethez, pedig az adott cikk szerzője a kalauzunk: van itt bicikliző Owen Wilson aki turisztikailag mutatja be ezt a várost, van Tilda Swinton, aki ennek a 20. századnak a legmeghatározóbb festőjét mutatja be nekünk (aki egyébként többszörös gyilkosságért ül börtönben), van Frances McDormand aki ennek az univerzumnak a '68-as diáklázadóiról ír cikket és végül van Jeffrey Wright aki egy gasztrocikkért megy, de egy bűnügyi hajszába keveredik az este végére.
Én az ilyen rétegfilmeket "hangulatfilmeknek" szoktam nevezni - a megnézésükhöz kell egy bizonyos hangulat, különben jó eséllyel a felénél kikapcsoljuk őket. Ilyen a Shop-Stop első része, a Tökéletlen idők, a legelső Mátrix, a '95-ös Ghost in the Shell, a Szárnyas fejvadász, vagy a Moszkva tér is. A különbség A Francia Kiadás és a felsorolt filmek között, hogy előbbi (akárcsak Anderson többi munkája) a megannyi jelölés és díj ellenére a legerősebben osztja meg a közönséget. De tulajdonképpen nem itt kezdődik a művészet? Művésznek nevezni Andersont, vagy filmművészetnek munkásságát egy fogós kérdés, amire jelen helyzetben csupán szubjektívan lehet válaszolni, még úgy is, hogy nem egy filmje ma már egyetemi tananyag. Az, hogy egy, két vagy három évtized múlva hogyan tekintünk vissza a Grand Budapest Hotelre vagy a A Francia Kiadásra csupán az idő tudja megmondani. Egy biztos, én csak bátorítok mindenkit, hogy nézzék meg a filmet, aztán döntsék el, hogy Wes Anderson egy zseni, vagy csak egy rendező, akinek kevesebb tudatmódosító szert kellene fogyasztania.
2021. október 28. (12) The French Dispatch 2021 108 perc 7. 3 75 74 vígjáték dráma romantikus Főszereplők: Adrien Brody Timothée Chalamet Willem Dafoe Benicio Del Toro Frances McDormand Elisabeth Moss Saoirse Ronan Jason Schwartzman Léa Seydoux Tilda Swinton Christoph Waltz Owen Wilson A szeretett kansasi születésű szerkesztő, Arthur Howitzer, Jr. halálának alkalmából A Francia Kiadás (egy széles körben terjesztett francia székhelyű amerikai magazin) szerkesztősége összegyűlik, hogy nekrológot írjon. A Howitzerhez kötődő emlékekből négy történet elevenedik meg: útinapló a Bicikliző Riportertől a város kétes hírű kerületeiről; "A betonremek", egy pszichopata festőbűnözőről és az őt őrző nőről, egyben múzsájáról, továbbá rámenős műkereskedőkről; "Egy kiáltvány módosításai", egy diáklázadás csúcspontján, a barikádok árnyékában esett szerelem és halál krónikája; és "A rendőrkapitány privát étkezője", egy feszültséggel teli elbeszélés kábítószerről, gyermekrablásról és az étkezés művészetéről.
A filmet Anderson telezsúfolta olyan szintű vizuális információval, és olyan sok munkát igényelnek minden részlet felismeréséhez, hogy lehetséges, hogy a szem és az agy egyszerűen elutasítja a feladatot. A film, amely epizodikus vignetták sorozatára épül, amelyek mindegyike egy-egy magazincikket ábrázol. Makroszinten A Francia Kiadás a New Yorker magazin előtt tiszteleg, a cím egy fiktív kiadványra utal, a kansasi Liberty Evening Sun egyik mellékletére, a kiadó fiának, Arthur Howitzer Jr-nak (Bill Murray) a kedvenc projektjére. A fiktív francia faluban, Ennui-sur-Blaséban (igen, valóban ez a neve) található a központ és újságírók, kritikusok és tudósítók színes kavalkádja alkotja a francia Dispatch címlapját. Cikkekre tagolt történet Minden fejezet egy-egy írást követ: Wilson a bicikliző újságíróként Ennui "couleur locale" leírását kínálja; Swinton művészeti kritikusként hosszú előadást tart egy rabból lett művészről (Del Toro), aki őrszerelmének és modelljének (Seydoux) köszönhetően a modern absztrakt expresszionizmus sztárjává válik; és egy bebörtönzött ügynöknek (Brody).
Érdekel a filmkritika? Imádsz írni? Szeretnél több ezer olvasót? Regisztrálj most! Csak 1 perc! Eredeti cím / magyar cím: The French Dispatch / A Francia Kiadás Premier: 2021. október 28. Szerző: ermak95 "Wes Anderson. Tudják, az a rendező, akinek a filmjeitől olyan érzésünk támad, mintha betéptünk volna és egy képeslapon ébredtünk. " Így foglalta össze röviden Peter Griffin az amerikai rendező munkásságát a Family Guy egyik részében. Az igazság az, hogy ez a leírás nem is áll túl messze a valóságtól. Wes Anderson már csak azért is egy érdekes jelenség, mert a nevét mintha mindenki ismerné, de ha azt kérdezzük "melyik a kedvenc filmed tőle? " még a filmrajongók kemény-magjának jó része is csak azután mond egy címet, miután kiguglizta a rendező filmográfiáját. Ilyenkor felmerül bennünk a kérdés, hogy Wes Anderson nevét csupán az ál-kultúrsznobok szeretik saját nem létező műveltségük fényezésére használni, vagy Uwe Bollhoz hasonlóan munkásságának köszönhetően afféle mémként él a köztudatban?
Összességében úgy néz ki, mintha minden idők legpazarabb színpada lenne. Ez mind jól áll neki. Egy Wes Anderson-film másik ütőkártyája a szereposztás: sok-sok kedvenc színésze van, akik filmről filmre visszatérnek hozzá, és mindig jönnek újak, akik akár arra is hajlandók, hogy csak néhány másodpercre tűnjenek fel a színen, mégis tudják, hogy megéri, ugyanis Anderson még a legapróbb szerepeket is képes felruházni valami különlegességgel, valami olyannal, ami más filmben nem látható. Hogy csak egy példát említsünk: tuti nem fogjuk látni Timothée Chalamet-t más filmben egy kádban, szipkás cigivel a szájában sikkantani egy kislányosat, mikor valaki félrehúzza a zuhanyfüggönyt. Drágám, ugye a Dűne 2. forgatókönyvét hozta a postás? Ezért nem jó Nem sokat ér a látvány és a színészkoszorú, ha nehézkes és túlírt sorokat adnak a szájukba, amiket ráadásul olyan modorban adnak elő mindnyájan, hogy feldolgozásuk során az egyszeri néző agya fokozatosan leolvad, és egy idő után menthetetlenül tartalékenergiára kapcsol.