A Love To Hide lazán alapul a könyv Moi, Pierre Seel, Deporte homosexuel által Pierre Seel 1994-ben publikált. Külső linkek Elrejtendő szerelem az IMDb-n
Elrejtendő szerelem Rendezte Christian Faure Által termelt François Aramburu Laetitia Bartoli Pascal Fontanille Forgatókönyv: Pascal Fontanille Samantha Mazeras Főszereplő Jérémie Renier Charlotte de Turckheim Bruno Todeschini Michel Jonasz Louise Monot Nicolas Gob Zenéjét szerezte Károly udvar Filmezés Svetlana Ganeva Szerkesztette Jean-Daniel Fernandez-Qundez Kiadási dátum 2005. március 7. (Franciaország) Futási idő 102 perc Ország Franciaország Nyelv Francia A Love to Hide (francia címe: Un amour à taire) egy francia film, a televízió, a rendező Christian Faure, amelyet később 2005-ben lazán alapul a könyv Moi, Pierre Seel, Deporte homosexuel által Pierre Seel. Tartalom Az akció Franciaországban zajlik a második világháború idején. Egy fiatal zsidó lány, Sarah menekülni akar a Harmadik Birodalom karmai elől, miután látta, hogy szüleit és nővérét brutálisan megölte egy csempész, aki elárulta őket, miközben megpróbált menekülni Angliába. Rettegve védi őt gyermekkori barátja, Jean, egy homoszexuális, aki titkos kapcsolatban áll szerelmével, Philippe-vel.
Jean-nak (Jérémie Renier) már évek óta komoly barátja van (Bruno Todeschini), és nagyon szeretik egymást. Csakhogy háborúban nincs kegyelem, ember ember farkasává válik, mindenki besúgó, mindenki menti szánalmas kis életét – avagy gyáván megfutamodik. Jóllehet, a cselekmény kissé eltúlzott melodrámája és a hiányos vagy klisékkel terhelt filmes eszköztár alapján az Elhallgatott szerelem közepes alkotás, mégis felkavaró, mégis ámulatba ejtő. A film után nem tudsz enni, lélegezni – aztán beléd ívódik, teljességgel magadévá teszed, felfalod, és gazdagabb, bátrabb leszel az életben. Mert sosem lehet feledni, akit elvesztettünk, és sosem lehet megbocsájtani azoknak, akik eltaszítottak tőlük. Mert a lelkiismeret-furdalás örökké él, ahogy az emlékük is. Idebent, a szívünkben. Bogó
Christian Faure direktor filmjét az egyik francia televíziós csatorna mutatta be 2005-ben, pedig teljesen releváns lett volna mozivásznon is. Kijelentésemet bizonyítja, hogy 2009-ig összesen öt ország importálta: az Egyesült Államok, Spanyolország, Finnország, Kanada és az Egyesült Királyság. Nem tudom, milyen sikerrel vetítették a tévék, ám azt igen, hogy nagyon megszívlelendő történetről beszélünk. Az Elhallgatott szerelem sokkal összetettebb annál, ahogy azt elsőre gondolnánk. Már az cím is elárulja, a hősök alakoskodni kényszerülnek, bujdosni, hogy boldogok legyenek, vagy boldognak tűnjenek. Továbbá az alapszituáció és a kezdeti bonyodalmak által a néző egyfajta "kifordított" Jule és Jim -ként (Francois Truffaut; 1962) tekint a műre. A háború alatt Lavandier-ék mosodája virágzik, mivel a német katonák szennyeséből élnek. Az apa szimpatizáns, az anya és a nagyobbik fiú már liberálisabb lelkületű, a kisebbik, a fekete bárány börtönben csücsül – mint kiderül, megbízója helyett. Ám előkerül a gyerekkori barátnő, Sara (Louise Monot), aki felbukkanásával felkavarja az addig harmonikusnak tekinthető kapcsolatokat.
Mert ez meleg pornó, nem a buzik reklámozása (sokak szófordulatával éljek), hanem egy film a homoszexuális szemszögből kitalált szereplőkkel. S nem mellesleg szerelmi négyszögről szól, melyet két meleg, egy heteroszexuális férfi és egy heteroszexuális nő alkot. Az alkotás rendkívül érzelem dús, tehát négy napi depresszió biztosított a megtekintése után. Összesen három darab meleg csóknál amúgy sincs több homoszexuális utalás a filmben, szóval akit csak ez tart távol a megtekintésétől, az nyugodtan belekezdhet, majd becsukja két percre a szemét. Tovább →
Kapcsolatai révén letartóztatják Jeant, hogy majd ha az előre megbeszéltek szerint kiszabadul, akkor ő a megmentő szerepében tetszeleghessen. Csakhogy Jeant egy megfigyelő azzal vádolja meg, hogy a fiú egy német tiszt szeretője. Ez abban a korba több szempontból halálos bűn. Jean munkatáborba kerül, majd egy "átnevelő táborba". Innen kerül haza évekkel később, de a kínzások, kísérletek annyira megtörték, hogy már csak egy élő halott. Míg ő szenved a munkatáborban Phillippet a gestapo emberei megölik, Sara hozzámegy Jacqueshoz. Idővel aztán kiderülnek Jacques bűnei, a börtönben öngyilkos lesz. A film végén ugrunk egy nagyot az időben, Sara már felnőtt unokáival látogat el a Washingtoni Holokauszt Emlékműhöz, hogy emlékezzen.
Az agresszió lélektana A külvárosokban élő, lecsúszott családokból jövő kölykök természetes közege ez a depresszív, dacos, olykor agresszív zenei világ, Scott fellépései pedig annyira intenzívek, mintha metálkoncerten járnánk. A közönséget az önkívületig hergelő Scott az Astroworld-tematika alapján megálmodott vidámparkdíszlet egyes elemein egyensúlyoz a magasban, és közben vezényel a rajongóinak, mint valami őrült karmesterbe oltott szektavezér. Döbbenetes képeket látunk a filmben: Scott ráüvölt a biztonságiakra, hogy engedjék vissza a tömegbe a mások testi épségét veszélyeztetően bulizó srácokat. Fotó: Taylor Hill/Getty Images for Boston Calling A magasban álló Scott észreveszi, hogy többen elájultak a küzdőtéren – mire úgy választja ketté a tömeget, mint Mózes a Vörös-tengert, és utasítja rajongóit, hogy azonnal hozzák ki az eszméletlen embereket. Majd miután mindenki biztonságba került (amennyire kerülhet egy ilyen buliban), az őrület folytatódik. A koncerthelyszínek körül lézengő tinik pedig kipirult arccal óbégatják a kamerába: Travis Scott zenéje mentette meg őket az öngyilkosságtól, és ha a moshpitben eltaposnák őket, mindig van, aki felsegíti majd az áldozatokat, ők pedig ettől azt érzik, helyük van a világban, és valaki őket is szereti.
Ahogyan az egyik zenésztársa fogalmaz: Scott mindig is ugyanazt csinálta, amit most, és megvárta, amíg a világ rájön arra, hogy ez mennyire jó. Való igaz, hogy Scott eddig még sosem mozdult ki a saját kis mitológiájából: a 2018-ban megjelent nagylemeze tematikájául például gyerekkorának kedvenc vidámparkját, a houstoni Astroworldöt választotta. A park rég bezárt, így nem csoda, hogy az erről szóló dalszövegek (és maga a zenei anyag is) egyfajta bús nosztalgiát áraszt, az elmúlt (vagy tán sosem volt) dolgok iránti vágyakozást. Az Astroworld megjelenése a hiphopvilág tavalyi szenzációja volt, Scott pedig nem kispályázott: saját zenei fesztivált szervezett a megjelenés köré Houstonba. A bejáratnál álló hatalmas, felfújható Travis Scott-fej köszön vissza az Astroworld borítóján – egomán, de művészileg is végletekig átgondolt koncepció. A jegyek pillanatok alatt elfogytak, gyakorlatilag egész Amerika arról beszélt, hogy egy nyikhaj houstoni srác felforgatta a várost. Az pedig behódolt neki: addig-addig vágyakoztak a rajongók az Astroworld után, hogy a városvezetés jól megfontolt turisztikai érdekből felépíti azt számukra.
A bátyját rappelve köszöntötte szülinapján, magára leendő sztárként utalt, és gyakorlatilag tényként közölte, hogy ő egyszer szupersztár lesz. Az is lett. 2014-ben Kanye West leszerződtette a kiadójához. A kis taknyos Scott meg fogta magát, és megmutatta a világ egyik legismertebb producerének, szerinte hogyan kellene bánnia a dobhangokkal. Annak egy Grammy-jelölt dal lett az eredménye, ma pedig már sógorok Westtel. Sicko Mode című dala minden létező streamingrekordot megdöntött, az Astroworld című lemez pedig meghozta neki az egyéni Grammy-jelölést is. Díjat nem, de ez vélhetően csak idő kérdése. Mi ez az egész agymenés? A Travis Scott-jelenséget azonban még azok sem értik mind, akik amúgy imádják a hiphopot és annak új vonalas oldalágát (sokak szerint vadhajtását), a trapet. Scott ugyanis éppoly öntörvényű zeneileg, mint az Insta-fotóin: csinálja, ami jólesik neki, ha vevő vagy rá, akkor jó, ha nem, akkor így jártál. A látszólag flegma művészi hozzáállás mögött azonban egészen különös univerzum bújik meg gyerekkori emlékekkel, lecsúszott kültelki családok mindennapos nyűgjeivel, a gazdagságra és a sikerre vágyakozással, torzított vokálokkal és különös zenei asszociációkkal.
Travis Scott: Look Mom I Can Fly / Travis Scott: Nézd anya, repülök! (2019) - Kritikus Tömeg