A szabad ember nem kíváncsi az egyházra, nem kíváncsi a demagógiára; a szabad embernek nem kell talmi, mert neki ott a valódi. A tudatos élőlénynek az van, ami Van és nem az, amit elhitetnek vele... (280. ) Lásd még [ szerkesztés] Halál Vallás Külső hivatkozások [ szerkesztés] A. J. Christian weblapja
Úgyhogy felesleges másokat a hitükért vagy a tetteikért becsmérelni, mivel mindenki azt teszi, amit te: létezik. Méghozzá a maga módján tökéletesen". "Az emberek a gondjaikért hajlamosak másokat okolni. (... ) Ha meg akarjátok ismerni a körülöttetek létező világot, akkor meg kell értenetek, hogy azért nem vagytok tudatában saját teremtő tulajdonságotoknak, mert tökéletesen beleéltétek magatokat az éppen aktuális szerepetekbe"! "Hogy többé ne uralkodjanak rajtad az indulataid, fel kell ismerned, hogy a feszültség nem más, mint energia, méghozzá ugyanaz az energia, amelyből a nyugalom is áll. Akkor lesz a nyugalomból feszültség, ha megtagadsz, elnyomsz, elfojtasz önmagadban valamit". "A legtöbb ember képtelen boldog lenni, mivel a világ belénevelte a komorságot. Mozgásmeditáció: Mit keresett Isten a nappalimban?. Pedig az öröm az Élet és a tudatos megnyilvánulás alapja; vedd észre, hogy a természetben mindenki boldog, aki egészséges. Az állatok, a kövek, a növények csak akkor szomorkodnak, ha betegek". "A szenvedés nem nemesíti a lelket: a hosszan tartó fájdalmak felőrlik a boldogságért létező tudatot".
Ha megszabadulsz azoktól a korlátoktól, amelyeket a fizikai érzékszerveid erőltetnek rád, hihetetlen mértékben megváltozik körülötted a valóság, mivel olyan realitásokat fogsz felismerni, amelyeket jelenleg még nem érzékelsz. Figyeld csak meg, ha gond terhel, és figyelmesen szétnézel magad körül, a válasz mindig megérkezik. Fontos, hogy ne gondolkodjatok túl sokat önmagatokon. A legtöbbször túlzásba viszitek önmagatok elemzését, és a görcsös agyalással csak még több problémát és feszültséget teremtetek. Mindig minden változik. Hogy a létezés állandó megújulását szenvedésként vagy boldogságként élitek meg, az már rajtatok múlik. Az összes betegséget, az összes boldogtalan pillanatot, az összes agresszív, pusztító érzelmet s gondolatot, az összes félelmet, komplexust és tudatlanságot annak köszönhetitek, hogy az egótok elszigetelt titeket a Teljesebb Egyéniségetektől, elszigetelt az Élettől, a Létezéstől. Mit keresett Isten a nappalimban?-A.J. Christian-Könyv-Édesvíz-Magyar Menedék Könyvesház. Pedig a Létezés egységes. Örülj neki, hogy senki sem tudja elvenni tőled önmagad felfedezésének élményét.
"Mindegyik, úgymond hibának megvan az igazi, segítő tulajdonsága. Ezeket minden ember használja, ezért felesleges letagadnod a környezeted által negatívnak tartott tulajdonságaidat. Velem történik: A.J. Christian: Mit keresett isten a nappalimban?. ) Arról nem is beszélve, hogy ha változtatni szeretnél rajtuk, először el kell ismerned a létezésüket". TARTALOM: • BEVEZETŐ HELYETT • Alaphang; • Hit - Tudás - Ego - Civilizáció - Érzékszervek; • Törődj másokkal - Ne törődj másokkal! • Az anyag - Tárgy, test, tárgyak; • Tudatosság - Befogadás - A szép befogadása; • Érzelmek - Gondolatok; • Boldogság - Stressz; • Teljesség - Létezés - Tudat - Én - Ego - Reinkarnáció; • Idő - Tér; • Élet - Halál; • További lépések a halál után; • A nem materiális érzékelés - Álom; • Az egyén léte - Betegségek; • Hit - Vallás; • Teljesség - Isten - ISTEN; A weboldalon található termékleírások - a hivatalos kiadói ajánlások kivételével - a Magyar Menedék Könyvesház kizárólagos szellemi tulajdonát képezik (1999. évi LXXVI. törvény), így ezeknek a részleges vagy teljes utánközlése bármely más digitális vagy nyomtatott formában a Magyar Menedék MMK Kft.
Nagyon sokáig olvastam ezt a könyvet. Nem azért mert olyan nehéz olvasni, vagy mert nem jó könyv, hanem mert hangulat kell hozzá. Írni sem könnyű róla. Sok ilyen ezo-izés könyv van mostanában. Nem olvastam nagyon sokat, de valahogy vonzódom az ezo-hoz, mondhatni látok benne fantáziát. A. J. Christian nem igazán mond új dolgot (légy önmagad, nincs jó és rossz, csak egység van, használd a tudatod, meditálás, energia, létezés). Pl. arról sem itt olvastam először, hogy a tárgyaknak tudatok van: Lázár Ervin: Mit ugrálsz hideg? című meséje jut először eszembe, de hát sok-sok mesében előfordul ez:). Közben olvasgattam a mek-en Weöres Sándor: A teljesség felé című könyvét, és lényegében ugyanezeket fogalmazza meg: "A létezés Nézz meg egy kődarabot, egy kalapácsot, egy bokrot, egy paripát, egy embert: mindegyik keletkezett, pusztuló, határolt, egyéni, külön-lévő. A létezés mindenben azonos. A sokféle keletkező és pusztuló alakzat: ez az élet. Az örök egymásután, melynek minden alakzat csak egy-egy állomása: ez a létezés.
Nem úgy, mint egy hagyományos (értsd: a mi civilizációnk szerinti) értelemben vett vallást, hanem emberközpontúbban, nem isten van a központban, hanem a tudatod, ami persze egységet alkot egy nagy közös tudattal (amit persze lehet istennek is nevezni, vagyis mindenki isten). Alaposan megmagyarázza, hogy hogyan is épül fel a világ. Elég didaktikusan meséli el ezt az egészet, kevés a párbeszéd (ezért is ment olyan lassan az olvasás), a kerettörténet viszont tetszik. Elgondolkodtató, hogy mi mindenre lennénk képesek a tudatunkkal (és én elhiszem, hogy vannak olyan emberek, akik tényleg képesek), illetve hogy mindenkinek az a tökéletes amit éppen megél (legyen az nagy öröm, vagy irtózatos szenvedés). Hm. Meg az idő, ami nem is múlik (Az Anna Kareninát olvastam ezzel egyidőben, és ott erre figyeltem fel ennek kapcsán: "S amit ekkor látott, később nem látta sohasem. Különösen az iskolába siető gyerekek, a tetőről a járdára röppenő szürkéskék galambok s a liszttel beszórt zsemlék, amelyeket egy láthatatlan kéz akkor rakott ki: ezek hatották meg.
Ezek a zsemlék, a két fiúcska s a galambok földöntúli lények voltak. S minden egyidőben történt: a fiú a galamb felé futott, s közben mosolyogva Levinre pillantott; a galamb csapkodni kezdett a szárnyával, s a levegőben reszkető hópihék közt, a napban megvillanva fölröppent, egy ablakocskából pedig megcsapta a frissen sült kenyér illata, s ugyanakkor zsemléket raktak ki. Mindez oly szokatlanul szép volt így együtt, hogy Levin elnevette és elsírta magát az örömtől. ") Ja és persze a határtalanság: "Az én létezésem korlátlan korlátot és határtalanul sok határt tartalmaz a nem-cselekedve cselekvés állapotában. " Hát ennyi, lehet, hogy össze-vissza beszélek...
Hej, zsémbelt a szegény ember, nem volt otthon maradása a két idősebb legénynek, elkergette az apjuk. Egyebük sincs annál a kicsi szőlőnél, s arra sem tudtak vigyázni! Mondotta a legkisebb legény: - Ne búsuljon, édesapám! Ami maradt, az meg is marad, azt én megőrzöm. Kimegy a legény a szőlőbe, leül ő is falatozni, s hát jő a béka, kenyeret kér tőle is. - Adok én jó szívvel, hogyne adnék. Letört egy jó darabot a kenyérből, s szépen a béka elé tette. - Egyél, szegény béka, te is Isten teremtése vagy. - No, te fiú - mondotta a béka -, jótétel helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy rézvesszőt, egy ezüstvesszőt meg egy aranyvesszőt. Majd az éjen eljön három paripa, egy rézszőrű, egy ezüstszőrű meg egy aranyszőrű, hogy összerugdossák a szőlődet, de te csak suhints rájuk külön-külön ezekkel a vesszőkkel, s egyszeriben megszelídülnek. Aztán meglátod, hogy sok hasznukat veszed az életben. Úgy tett, ahogy a béka mondotta. Eljött éjjel a három paripa, berontottak a szőlőbe, nyerítettek, rúgtak-kapáltak, hányták fel a földet a csillagos egekbe.
Mire a szegény ember s két idősebb fia hazakerült, a legkisebb fiú már ott hevert a kuckóban. Mondják neki nagy áradozva, hogy mit láttak, bezzeg olyat a kuckóból nem lehet látni! – Ó, én jobban láttam, mint ti – mondotta a legény. – Ugyan honnét láttad? – Felmásztam az ól tetejére, s onnét láttam. A legények nagy mérgükben szétszedték az ól tetejét is, hogy az öccsük ne lásson onnét. Harmadik vasárnap még magasabb fenyőszálra arany selyemkendőt tűzetett fel a király. Bezzeg, hogy ezt is a szegény legény kapta el. De most sem ismerte meg senki, mert aranyszőrű paripán volt, s aranysisak fedte az arcát. Beszélik otthon a legények nagy dicsekedve, hogy mi csudát láttak. – Jobban láttam azt én – mondotta a legény. – Honnét? A ház tetejéről. Mérgelődtek szörnyen a legények, s nagy mérgükben széthányták a ház fedelét is. Aközben a király kihirdette országszerte, hogy jelentse magát az a vitéz, aki elvitte az aranyrozmaringot, az aranyalmát, az arany selyemkendőt. Eltelt egy hét, eltelt két hét, nem jött senki.
2011. március 5., szombat, Kiscimbora Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember s annak három fia. Ennek a szegény embernek egy darab szőlője volt, egyebe semmi, sem égen, sem földön. No, hanem őrizte is a szőlőjét, akárcsak a szeme fényét. Sorba jártak ki a fiai a szőlőbe, s istrázsálták éjjel-nappal. Egy reggel a legidősebb fiú ment ki a szőlőbe, ott leült, s elkezdett falatozni. Amint ott falatoznék, elejébe ugrik egy béka, s kéri a legényt: — Adj egy falás kenyeret, te legény, már két hete, hogy egy falatot sem ettem. — Majd holnapután, vaskedden — mondotta a legény, s elkergette a békát. A béka elment szó nélkül, de a legény csakhamar elaludt, s mikor felébredt, a szőlő úgy meg volt dézsmálva, hogy a hideg is kirázta nagy félelmében. Másnap a középső fiú ment a szőlőbe, de az is éppen úgy járt, mint a legidősebb. Attól is kért a béka kenyeret, de a békát ez a legény is elkergette, még meg is dobta egy kővel. Azután lefeküdt, elaludt, s mire felkelt, fele sem volt meg a szőlőnek.
Hej, zsémbelt a szegény ember, nem volt otthon maradása a két idősebb legénynek, elkergette az apjuk. Egyebük sincs annál a kis szőlőnél, s arra sem tudnak vigyázni! Mondotta a legkisebb legény: – Ne búsuljon, édesapám. Ami maradt, az meg is marad, azt én őrzöm. Kimegy a legény a szőlőbe, leül ő is falatozni, s hát jő egy béka, kenyeret kér tőle is. – Adok én jó szívvel, hogyne adnék. Letört egy jó darabot a kenyérből, s szépen a béka elé tette. – Egyél, szegény béka, nesze. – No, te fiú – mondotta a béka –, jótétel helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy rézvesszőt, egy ezüstvesszőt meg egy aranyvesszőt. Majd az éjjel eljön három paripa, egy rézszőrű, egy ezüstszőrű meg egy aranyszőrű, hogy összerugdossák a szőlődet, de te csak suhints rájuk külön-külön ezekkel a vesszőkkel, s egyszeribe megszelídülnek. Aztán meglátod, hogy sok hasznukat veszed az életben. Úgy lett, ahogy a béka mondotta. Eljött éjjel a három paripa, berontottak a szőlőbe, nyerítettek, rúgtak, kapáltak, hányták fel a földet a csillagos egekbe.
Ha jól megfigyelitek az első néhány másodpercet, akkor azt fogjátok érzékelni, hogy ugyan külön mutatja a film ezt a három dolgot, azaz látjuk a helyszíneket és a szereplőket is, a szöveg egyes mondatai ugyanakkor szépen átalakítják a látványt, azok egymásba alakuló képekként, úgynevezett áttűnések segítségével jelennek meg előttünk. Nem más történik ekkor, mint az, hogy a film alkotói tudatos értelmezik magát a Benedek Elek által elmesélt históriát. A szöveg leíró részeinek ábrázolásakor – ameddig a mesélő bemutatja a történet alaphelyzetét – az animációs film rengeteg képi eszközzel él. Mozgatja és irányítja például a szereplőket, gyakran közelít vagy éppen távolodik egy szereplőtől, egy helyszíntől. Amint párbeszéddel találkozunk a szövegben, a rajzfilm nézőpontot vált, határozottan érzékelteti a beszélők váltakozását, azaz azt, hogy az egyik szereplőt felváltotta a másik. Sőt, gyakran azt is ábrázolja ezzel a film, hogy mit gondol, érez és lát a szereplő, akiről éppen szó van. Érdemes figyelnetek a szereplők gesztusaira, mimikájára is, azaz azokra a nem verbális (nem szóbeli) eszközökre, amelyek sokban elősegítik a látottak értelmezését.
De a legény sem nézte összedugott kézzel, rájuk suhintott magyarosan, s hát abban a pillanatban úgy megszelídültek, úgy állottak előtte, mint három bárány. - Ne bánts minket - mondották a paripák. - Ha valamire szükséged lesz, csak suhints a vesszőkkel, s nálad leszünk. Azzal a paripák elnyargaltak, a fiú pedig hazament. De semmit sem szólt, sem az apjának, sem a testvéreinek arról, hogy mi történt. Azok csak csudálkoztak, hogy mi tenger szőlő lett, hogy az egész falunak nem lett annyi bora, mint nekik. Alig tudták leszüretelni. No, telt-múlt az idő, egyszer a király, mint gondolt, mit nem, egy magas fenyőszálat állíttatott a templom elé, a fenyőszál tetejére tétetett egy aranyrozmaringot, s kihirdettette az egész országban, hogy annak adja a leányát, aki lovával olyan magasra ugrat, hogy a fenyőszál tetejéről lekapja az aranyrozmaringot. Próbálkozott mindenféle királyfi, herceg, de hiába próbálták, még félig sem tudtak felugratni. Mikor mind nagy szégyenkezve elkullogtak, jött egy legény rézszőrű paripán.
Eltelt egy hét, eltelt két hét, nem jött senki. Akkor a király odahívatta az udvarába, ami valamirevaló legény csak volt az országban. Azok közt sem volt a híres vitéz. Mikor aztán mind eltakarodtak, jött aranyszőrű paripán a legény aranyos ruhában. Kalapjába volt tűzve az aranyrozmaring, a lova kantárjába az arany selyemkendő, s egyik kezében tartotta az aranyalmát. Na, csakhogy eljött. Örült a király, de még jobban a királykisasszony. Mindjárt megtartották a lakodalmat, s a király a legénynek adta egész országát. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.