Kritika | Rebecca Hall: Passing / A látszat ára 2021. november 23. 20:00 Írta: Rebecca Hall: Passing / A látszat ára Az eddig elsősorban színésznőként tevékenykedő Rebeca Hall ( Vicky Cristina Barcelona, Az ajándék / The Gift, Éjszaka a házban / The Night House) ezúttal rendezőként és íróként jegyez filmet. A Sundance fesztiválon bemutatott, majd a Netflixre kerülő A látszat ára egy érzékeny, okos társadalmi dráma, és hibái ellenére egy erős debüt. A látszat ára Nella Larsen azonos című regénye alapján készült. Az 1929-ben íródott könyvet a mai napig sokat emlegetik és elemzik, hisz meglehetősen alaposan jár körül olyan komplex témákat, mint a faji hovatartozás, szexualitás, nemi identitás, és az eredeti címet is adó "passing" jelensége. Eszerint azok a részben afroamerikai származású feketék, akiknek kellőképpen világos színű volt a bőrük, gyakran adták ki magukat fehérnek és tagadták meg származásukat. Míg a rabszolgaság korszakában ez szinte létszükséglet volt (hisz az amerikai jog a vegyes származású személyeket is feketének tekintette), addig az 1920-as években – amikor a regény és a film is játszódik – már inkább opcióként volt jelen, és izgalmas kérdéseket vetett fel az identitás, a társadalmi osztályok kapcsán, amelyeket Rebeca Hall filmje sajnos csak részben tud hatásosan felfejteni.
A látszat ára (Passing) - angol-amerikai dráma, 98 perc, 2021. Két középiskolás barátnő hosszú évek után ismét találkozik, új kapcsolataik azonban teljesen megváltoztatták mindkettőjüket. NE FELEJTSD EL LIKEOLNI A FACEBOOKON OLDALUNKAT:)
Erre az esetre nyújt abszurd példát Clare rasszista férje, aki saját házastársában sem ismeri fel gyűlöletének tárgyát. És a különböző másságok nak kikiáltott közösségek kapcsán napjainkban ugyanúgy érvényes, hogy az előítélet mögött valójában gyakran ignorancia húzódik meg. Mindazonáltal az ignorancia hibájába esni könnyebb, mint gondolnánk. A látszat ára intertextuális rétegeit boncolva felmerülhet bennünk a kérdés, hogy miért érezte magához közel a fehér Hall a fekete Nella Larsen regényét, amit filmjében adaptált? A válasz pofonegyszerű. Azért, mert a fekete felmenőkkel rendelkező Hall családi berkeken belül tapasztalta meg a passing keserű metamorfózisát. Ilyenformán rendezőként egy olyan világot hoz létre, ahol a valóság több a puszta látszatigazságoknál. Az egyik ilyen látszatigazság, melyet a film az irigység tematikáján keresztül dekonstruál, a szabadság illúziójához kötődik. Clare úgy hiszi, hogy Irene – "igazi fekete" identitásának megtartásával – maximálisan elérte a szabadságot.
A színészi játék hibátlan, a film emészthetősége azon múlik csupán, kinek, mennyire fekszik a téma, illetve kit, mennyire zavar a rendkívül lassú cselekményvezetés és hogy - a szereplőválasztás miatt - kissé az orrunknál fogva vagyunk vezetve. Hogy kinek ajánlom ezt a filmet? A noir és a melodrámák szerelmeseinek. Akik bírják a keserédes drámát és rajongva szeretik az 1920-as évek hangulatát. Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!
Irene talán pontosan azt nehezményezi, hogy Clare-nek mintha sikerülne is ez. Az alaphelyzet összetettségét tovább árnyalja Irene férjével való kapcsolata, aki ha szeretne se tudna a "passing" gyakorlatával élni, és jóval nyíltabban, bátrabban beszél arról, hogy feketeként milyen reális veszélyeknek vannak kitéve. Emellett pedig nyilvánvaló kémia van közte és Clare között, ami az amúgy is erős irigység érzetére még rápakolja a féltékenységet is. Ez értelmezhető úgy is Irene részéről, mint egy újabb eszköz a letagadott identitás gyakorlására, azonban inkább melodramatikus hangvételűre sikeredik ez a szál, és kissé ki is lóg a film egészéből. És sajnos tovább is jellemző lesz, hogy az izgalmas alaphelyzeteket nem aknázza ki eléggé és nem ad nekik érdemi, erős kifutást. Például teljesen kihasználatlan marad Zulena karaktere, aki Irene fekete cselédje, holott igazán érdekes jelenségre hívja fel a figyelmet: az osztálykülönbségek nem csak a feketék és a fehérek között vannak jelen, hanem a fekete közösségen belül is meghatározóak, mi több, Irene a vele való interakciók során mintha újra és újra próbálná megerősíteni hatalmi pozícióját.
A film legfőbb erénye, hogy a rasszizmus tematikájához ezúttal az irigység érzelmi kálváriáját rendelte. És valóban kérdéses, hogy a Másik negatív megítélésében, a sztereotípiák megalkotásában mekkora szerepet játszhat irigységünk. Hiszen – ha titokban is, de –mindannyian elképzeltük már, hogy milyen lenne a Másik bőrében lenni.