Az pedig mindig hálás szerep. És persze tovább lehet szőni a toposzt, hiszen egy agymosott, manipulált, bántalmazott nőt akár akarata ellenére is ki lehet - sőt, kell! - szabadítani az elnyomás alól, nem is érdemes odafigyelni arra, hogy mit mond, vagy mit gondol, hiszen nem tudja, mit beszél. Szegény. Mi majd tudjuk helyette is. (Mit nekünk demokrácia! A hatalom a népé, de csak akkor, ha azt akarja, amit mi akarunk). Végtelenül etikátlan valakit áldozatnak kezelni, aki nem érzi magát annak, és nem is az, csupán azért, hogy igazunk legyen. Tulajdonképpen ez maga a bántalmazás: elvitatni a másik józan ítélőképességét és igazát. Hát így állunk. Vannak, akik mindent tudnak, meg vannak a megvezetett tömegek. Van még valaki pics. Nincs az a kétharmados győzelem, ami felül tudná írni ezt az arrogáns, lekezelő ellenzéki narratívát. A baj csak az, hogy nagyon nagy szükség lenne egy valódi, hiteles, a saját értékeit világosan kijelölő és azt védő ellenzékre. Olyan emberekre, akik nem csak akkor állnak a saját szövetségeseik mellé, amikor az érdekük megkívánja, és nem húzzák rá a vizes lepedőt arra, akivel korábban egy célért, egy hajóban eveztek.
Akit szeretünk, azzal jó éreztetni érzéseinket. Visszafelé is hasonló törődés lenne elvárható, így születik meg a tökéletes harmónia egy kapcsolatban. Azonban sérüléseink mentén nem ilyen egyszerű ez a folyamat, mert mindenki azzal dolgozik, amit otthonról kapott. Egyesek épphogy szeretetmegvonással büntetnek másokat, mert úgy gondolják, ezzel célt érnek. Lelki bántalmazások Sok ember, akit már bántalmaztak életük során fizikai és lelki módon is, azt vallotta, hogy utóbbi ezerszer fájdalmasabb minden valós ütésnél. Talán azért van, mert érző lények vagyunk, talán csak attól annyira fájdalmas, akit annyira szeretünk, de bárhogy is, sokszor visszafordíthatatlan károkat okoz. Elsősorban nem a kimondott szavak a legbántóbbak, hanem az érzés, amit maguk után hagynak. Tudjuk ezt mindannyian és nem ismeretlen senki számára a lelki terror, mert bár fáj bevallani, néha mindenki alkalmazza. Van még valaki 1. Csak a formája nem mindegy, no meg az időzítés. Tudatosan fájdalmat okozni valakinek, elfogadhatatlan dolog és joggal inthet búcsút a bántalmazott fél.
Tartalom, rövid leírás: A csodálatos Rose (KateWinslet) találkozása a csodásnak ugyan mondható, de más társadalmi rétegből származó Jackkel ( Leonardo DiCaprio) 1912. áprilisában. Ez a vízre szállás mindkettejük szabadulása, ám koránt sem végződik úgy, mint egy ilyen pozitívan csengő fordulattól várnánk. Gondolom mondanom sem kell, hogy a Titanic hajó katasztrófájáról van szó, mely az azonos című, 1997-ben bemutatott szerelmes történetben bontakozik ki. Persze vádolhatnak azzal, hogy miért kell még egy bőrt lehúzni egy már rongyosra koptatott történetről. De gondoljunk csak bele: Rómeó és Júlia szerelme pár évszázaddal megelőzte ezt a két fiatalt, mégis mai napig oktatják a középiskolákban. VAN MÉG VALAKI? - YouTube. Hollywood néha tényleg futószalagként ontja a filmeket, de a mi óceánjárónk mondanivalója kortól független ajándék. Két főhősünk kétségbeesetten próbál a felszínen maradni. Jack igyekszik napi betevőjét megszerezni, így sikerül Amerika felé venni az útját. Rose minden erejével azon van, hogy megőrizze önmagát a rá nehezedő társadalmi elvárások közepette.
Nem könnyű a világot valaki más szemével látni. Az ember - ha nagyon törekszik rá - mégis képes arra, hogy legalább időlegesen belehelyezkedjen egy övétől eltérő perspektívába. Empátiát minden normális ember érez. Amikor ott áll veled szemben valaki, akinek a szemébe tudsz nézni, hallod a hangját, megérintheted, jó eséllyel közelebb kerülsz a világához akkor is, ha te egyébként a körúton belül laksz, ő meg egy 700 fős faluban postás, és egészen más miatt aggódtok, amikor közeledik a hó vége. Véleménycikk. A bajok ott kezdődnek, amikor nem találkozol a postással, közmunkással, tanítóval, csak a virtuális térben. Vagy még ott sem, és a véleményvezérek, újságírók lencséjén át nézed azokat, akik másképp élnek és éreznek, mint te. Hülyét kapok, ha valaki még egyszer azt mondja: "Engedd el"". Van az egyik tábor, meg a másik. Egyik narratíva és a másik. A kettő annyira különbözik egymástól, hogy közös nevezőre sem lehet hozni. Az egyikben Orbán a hős, a valódi demokrácia egyik utolsó mohikánja, a másikban egy aljas diktátor, akit egy lapon kell emlegetni Lukasenkával, Putyinnal és Hitlerrel.
Szóval kedves Olvasó, kérlek, ne dobálgasd ismerőseidnek az "Engedd el! " frázist, inkább hallgasd meg őket és próbáld megérteni a fájdalmukat. Azzal sokkal többet segítesz. Nyitókép: Shutterstock