Az ilyen harci mozdulatokat egyrészt a karakterek körül megjelenő vörös aura, vagy a majdani csapásaik helyét jelölő indikátorok leplezik le, ezeket időben felismerve ütősen tudunk reagálni rájuk, például egy hátbakerülős teleporttal és megszakítással. Repertoárunkban szerepel kitérés, távolsági ki-támadás, közelharci ütés és a ki-töltés, emellett a bal bumperrel aktiválhatjuk hőseink erősebb képességeit, mint a Kamehame. A bal ravasz a blokkolás, a jobb bumperrel a partiban szereplő karakterek képességeit lőhetjük el, míg a jobb ravasszal az átváltozásokat hozhatjuk elő. Utóbbiak életerőt fogyasztanak, így a sorozatban látottak alapján is érdemes a megfelelő pillanatokban elsütni őket, hiszen képtelenek leszünk örökké fenntartani őket. Összességében a harcrendszer messze nem a legkomplexebb azok közül, amit Dragon Ball-játékokban láttam, viszont talán a legközelebb áll az animékben látottakhoz - lenyűgöző! Engem már az első komolyabb, Raditz elleni küzdelem is megvett kilóra, többször is beletört a bicskám, a próbálkozások révén viszont egyre jobb lettem: hihetetlenül eltalálták azt az adok-kapok dinamikát, amit a TV-ben is láttunk.
Minden karakterhez tartozik továbbá egy szint, amelyet a jutalomként kapott kacatnak tűnő tárgyakkal tudunk növelni, Zseniális Teknős például boldogan zsebeli be a végtelen mennyiségű felnőttmagazint, amelyet kalandjaink során találunk. A Dragon Ball Z: Kakarot emellett tartalmaz egy rakás tennivalót és felfedeznivalót, azonban mire ezeket megkapjuk, már jócskán több, mint 10 órát bele kellett tegyünk a játékba, és csak a későbbi sagák környékén érezzük úgy, hogy a teljes tartalommal játszhatunk végre. Emellett a repetitív trash-mob küzdelmek és a sekélyes gyűjtögetés mellett akadnak minijátékok is, cserébe ezek sem túl komplexek. Amik a játék mellett szólnak mégis, azok a mellékküldetések és a slice-of-life elemek, ezek a hátukon cipelik az anyagot. A nosztalgikus, könnyed, humoros szálak miatt tehát nem érdemes lemondani a Kakarotról, mert itt elég sok olyan szereplővel interaktálhatunk, akikkel más játékok nemigen foglalkoznak. A külsőségeket az Unreal-motor hajtja meg, a karakterek, animációk és akciók ütősen néznek ki, azonban a pályák meglehetősen csupaszok és egyhangúak, ebbe igazán tehettek volna több energiát - igaz, akad pár fontosabb helyszín és épület, amit végre bejárhatunk 3D-ben is.
Muzikális fronton rengeteg ismerős dallamot hallhatunk így vagy úgy újrahangszerelve, azonban egy adott területen hamar irritálóvá válik a loopolt zene. A szinkront én mondjuk kapásból átkapcsoltam japán nyelvűre, így azt nem vizsgáltam meg, hogy az angol nyelvű fordítás milyen minőségű, de elméletileg a szokásos hangok tértek vissza ott is. Ez a Dragon Ball-szerepjáték összességében egy csiszolatlan gyémánt. A Z-sztorit számtalanszor láttuk már, ott azonban kevés figyelem jutott a harcokon kívül másra – itt csillagos ötösre teljesít a Kakarot, vigyorogva-nosztalgiázva figyeltük a barátnőmmel a cselekményt a kanapéról. A nevesebb, izgalmasabb ütközetek szintén lélegzetelállítók, de az átvezetők legtöbbször csak az okés kategóriába férnek bele. A minijátékok és a gyűjtögetés faék egyszerűségű, a végtelen számú, inkább idegesítő kisebb ellenfelek lezúzása pedig megszakítja az amúgy meglehetősen badass, ki hajtotta repkedést. Kicsit több munkával egy mindenki számára ütős cím lehetne a Kakarot, így azonban egy könnyed RPG, amely inkább csak a sztori rajongóinak ajánlott és annak, aki nem akar háromszázvalahány anime-epizódot megnézni.
A bővítmény egyik legnagyobb újítása lesz, hogy végre elérhetjük a Super Saiyan God formát. A BANDAI NAMCO Entertainment Europe örömmel jelenti be, hogy a Season Pass részeként a mai naptól lesz elérhető a DRAGON BALL Z: KAKAROT első kiegészítője, az 'A New Power Awakens – Part 1'. A kiegészítő részeként a játékosok többek között feloldhatják, és a fősztoriban is használhatják a Super Saiyan God Vegeta és Super Saiyan God Goku átalakulásokat, valamint megtapasztalhatják Beerus pusztító erejét, ahogy szembenéznek vele Gokuval és Vegetaval, támogató tárgyaik teljes repertoárja nélkül.
Ahogy haladunk előre a történetben, természetesen sorra jönnek az ikonikus, élvezetes küzdelmek, rengeteg szereplő szemszögéből élhetjük át sorsfordító összecsapásaikat, viszont már 4-5 óra játékban töltött idő után nyilvánvalóvá válik, hogy az open world véletlenszerű szörnyei, a töltelék saibamenek és koponyarobotok bizony egysíkú, könnyű és idegesítő ellenfelek csupán. Ahhoz, hogy a harcokban megfelelően helytállhassunk, különböző módon tápolhatjuk magunkat. Elsősorban elérhető képességeinket kell fejlesztenünk, ezt a nyílt pályákon található, színes gömbök összeszedésével tehetjük meg, amelyek kvázi fizetőeszközként funkcionálnak. További kunsztokat a fő- és mellékküldetések, valamint az edzés segítségével érhetünk el. A folyamatos tréning mellett elengedhetetlen a megfelelő táplálkozás is, azt pedig Goku és társai magas szinten űzik: a pályákon mindenféle ehető növényekre lelhetünk, illetve majdnem minden állatot (beleértve a dinókat is) megfoghatunk a húsukért cserébe. Ilyenkor nincs más teendő, mint elvinni az alapanyagokat egy tanult szakácshoz (khm, Chi-Chi), aki egy vagy több fogást készít belőle, amellyel többperces buffokra tehetünk szert.
vasárnap, február 13, 2011 Gyermekkoromban még nagy divatja -és hiszem, hogy sikere- volt az igazi családi filmeknek. Nem azokra gondolok itt, amikben Nicolas Cage üldöz szektásokat, vagy csap fel önjelölt Indiana Jones-nak, s nem is azokra, amikben Fraser leás egész a bolygó közepéig. Azokra a léleksimogató tévéfilmekre gondolok, amiktől a negyven éveseknek és az öt éveseknek is jobb kedvük lesz, amikben az erőszak és a dráma kimerül abban, hogy a kisgyereknek el kell szakadni szeretett barátjától, egy ír szettertől. Napestig lehetne sorolni a példákat persze és valahol aggasztónak látom, hogy manapság már nincs erre kereslet és a kicsit -tisztelet a kivételnek- már nem ilyeneken nőnek fel. Ugyanakkor valahol felnőtt fejjel nekem is hiányoznak ezek a filmek, mert néha egyszerűen kell az ilyen, jót tesz, tényleg, szó szerint ápolja a lelket. Pont emiatt is volt nekem kellemes meglepetés az Egy ropi naplója. Nem ígér és nem is ad semmi mást: egy kellemes, délutáni, jóleső családi filmecskét egy -na jó, inkább kettő)- kisfiúról, akik a legjobb barátok és a történettel együtt kezdik meg felsős tanulmányaikat a suliban.
Inkább választották a harmadik hete műsoron levő Kellékfeleség-et, mint a friss filmeket. A Jenniferr... Egy kisiskolás lealázta Zack Snyder szupercsajait Két országos szintű premier volt az amerikai mozikban: Zack Snyder Álomháború-ját és a nálunk csak DVD-n megjelent Egy ropi naplója című kölyökkomédia Rodrick a király című folytatását mutatták be. A sulis kissrác győzedelmeskedett: a csak 21 millió dollárba kerülő film 24, 4 millió dollárt vitt haza. A film egy népszerű gyerekkönyv-sorozaton alapul, és az első rész tavalyi megfilmesítése után már megvolt a beépített közönsége. Fiúk és lányok nagyjából egyforma arányban ültek be rá, és a 18 év alatti célközönség A osztályzatot adott rá. Emily Browning és Carla Gugino az Álomháború-ban A 82 millió dollárból készült Álommháború-t... Zack Snyder: A valóság sem valóságos Az Álomháború rendezőjével, Zack Snyderrel beszélgettünk, akit megvádoltunk azzal, hogy szexista a filmje, mire ő elmagyarázta nekünk, hogy miért nem jó, ha egy korhatáros filmben nincs elég szex és erőszak.
1 oldal 1-59 találat, összesen 59.
Elmesélte azt is, hogyan válogatták a filmben hallható számokat, és még hamarosan forgó Superman-filmjéről is elárult egy dolgot. Az interjú telefonon készült, és időnként a háttérből beleugatott Zack kutyája, DJ is. Fejlövés és csajos agymenés - premierek A csajok háborúznak az agyban, a tetovált lány fejlövésből lábadozik, Harrison Ford ripacskodik a tévében, a római Channing Tatum az izmait tornáztatja a héten a mozikban. Jönnek a verekedős cicababák Ha szeretnéd premier előtt látni Zack Snyder legújabb, egyszerre zúzós és szexis filmjét, játssz velünk, hogy jegyet nyerhess az Álomháború vetítésére az [origo] filmklubba. Ki sem látszunk Hollywoodból Az év első harmadában a filmforgalmazók csak úgy döntik a nyakunkba a hollywoodi portékát: ki sem látszunk majd a szuperhősökből, a romantikus komédiákból és a látványos akcióból. Natalie Portman szexel a haverjával és összejön egy kalapácsos istenséggel, Matt Damon át akarja írni a sors könyvét, Johnny Deppből kaméleon lesz, visszatér a Sikoly-sorozat és Jason Stathamtől Dwayne Johnsonig szinte minden akciósztár bedobja magát.
Colin Farrell nem tejel Colin Farrell fantasztikusan jó színész és van rajongótábora is, de nem olyan sztár, aki tömegeket képes bevonzani a mozikba. Ez az utóbbi időben már többször bebizonyosodott ( Frászkarika, London Boulevard), most pedig a Sony esett pofára a Farrell főszereplésével készült Az emlékmás -remake-kel (hazai premier: augusztus 16. ). A film legalább 125 milliós büdzséjéhez képest nem túl ütős 26 millió dolláros bevétellel, a toplista második helyén nyitott az amerikai mozikasszáknál. Az 1990-ben bemutatott Az emlékmás akkor 25, 5 millióval indult, ami ma nagyjából 45 millió dollárt érne. Az új feldolgozásnak nem jósol fényes jövőt, hogy a közönség átlagosan csak C+ (hármas fölé) osztályzatot ítélt meg neki. Az emlékmás Az első hely továbbra is a harmadik hete műsoron levő A sötét lovag - Felemelkedés -é, ami most 36, 4 milliót keresett. A Batman-film amerikai összbevétele eddig 354, 6 millió dollár, ami elmarad A sötét lovag teljesítményétől: a második rész a bemutató után ugyanennyivel már 393 milliónál tartott.