Ugyanezt mutatja a fenti passztérkép is. Olasz spanyol meccs eredmény. A spanyolok képtelenek voltak az olasz tizenhatoson belülre juttatni a labdát – a piros nyíl ugyanis pontatlan átadást jelöl -, és a játékot is csak nagyon ritkán fordították át egyik szélről a másikra. Ugyanúgy jártak, mint a horvátok ellen: nem eszközként birtokolták a labdát, hanem céllá váltak a rövid körömpasszok, így pedig tanácstalanná, kiszámíthatóvá, egysíkúvá és végtelenül unalmassá vált a játékuk. Az olaszok voltaképpen tükörsimán nyerték a meccset, és készülhetnek a németek elleni negyeddöntőre. Ott már vélhetően sokkal nehezebb dolguk lesz – Joachim Löw csapata a torna legérettebb, legkomplexebb futballját nyújtja eddig -, de bízhatnak abban, hogy a németek ellen hagyományosan nagyon erősek – 2006-ban a világbajnokság, 2012-ben az Eb elődöntőjében verték meg őket ki-ki meccsen, és akkor olyan régi klasszikusokról, mint az 1982-es vb-finálé, vagy minden idők egyik legnagyobb meccse, az 1970-es mexikói világbajnokság elődöntője, még nem is beszéltünk.
Márpedig Firenzében a két csapat előbb döntetlent játszott, és utána másnap jutott tovább Olaszország Giuseppe Meazza góljával. Ez is sorsfordító győzelem volt, hiszen kellett ahhoz, hogy hazai pályán megnyerje a vb-t a squadra azzurra, és talán ahhoz is, hogy címvédőként négy évvel később Párizsban is diadalmaskodjon – épp ellenünk… Videó csak az 1-1-es meccsről van: 1. Spanyolország–Olaszország 4-0, Eb-döntő, 2012 Semmi jel nem utalt arra, hogy ilyen brutális verést kap a kettőnél több gólt szinte soha nem kapó olasz csapat a kijevi Eb-döntőben. Egyrészt, 2008-ban Európa-bajnok, 2010-ben világbajnok lett a spanyol csapat, sokan feltételezték, hogy három ilyen tornát nem lehet nyerni egymás után. Pláne úgy, hogy Eb-győzelmet még soha nem védett meg senki. Olaszország briliáns meccsen, tizenegyespárbajban harcolta ki az Eb-döntőt | M4 Sport. És ezen a tornán is volt már egy spanyol-olasz csoportmeccs, amelyen 1-1-s döntetlen született, ráadásul pár nappal korábban az olaszok az elődöntőben kiverték a nagy favorit németeket Mario Balotelli duplájával. Ehhez képest szimpla mészárlás lett a vége, az olaszoknak esélye sem volt a tiki-taka csúcspontjára jutó spanyolok ellen.
3-5-2? Az meg mi a túró? A futball története stílusok és formációk örökös, változó kimenetelű harca egymás ellen. Mint szinte minden népszerű formáció, a 3-5-2 is egy problémára való reakcióként jött létre a nyolcvanas évek közepén: az argentin válogatott új szövetségi kapitánya, az 1982-es világbajnoki bukást követően kinevezett Carlos Bilardo ugyanis első tizenöt mérkőzéséből mindössze hármat tudott megnyerni a dél-amerikaiak kispadján. Olasz spanyol meccs. Változtatnia kellett, ő pedig úgy gondolta, ideje végleg leszámolni a tévhittel, hogy az argentinok csak gálázva, a támadójátékukat csillogtatva győzhetnek. Bepakolt a csapatba plusz egy középhátvédet, kivett egy támadót, és teljesen szabad szerepkörbe helyezte a válogatott legnagyobb ászát, Diego Maradonát. Az eredmény: általános meglepetésre világbajnoki cím 1986-ban. A 3-5-2-es formációt használva lett világbajnok négy évvel később a német válogatott, majd 1994-ben a brazilok is. Sőt, az 1996-os Eb-t megnyerő német csapat is még mindig ezt a formációt alkalmazta, a hátul söprögetőt játszó Matthias Sammerrel.
Annyira de annyira féltem, hogy konkrétan le fogja másolni a Hill Houset mint hangulatban, mint sztoriban, és annyira jó, hogy kb teljesen más, mégis képes volt ugyanakkora katarzist kiváltani, mint az elődje. Annyira más, de mégis annyira hasonlít, mindemellett annyira zseniális, de nem is vártam mást Flanagantől. Fontos kiemelni, miben is tért el ez a sztori a Hill Housetól, amíg ott azon volt a hangsúly, hogy rejtett szellemeket keresgélünk, hogy ki a Bent Neck Lady, hogy mi van a piros ajtó mögött, hogy hogyan működik maga a ház, ezzel együtt a családról és az ő szeretetükről, hogy történjék bármi, ők ott vannak egymásnak, együtt élik át a dolgot. Szemben itt van a Bly Manor történet, ahol pont arra megy ki a játék, hogy azokat szeretjuk, akik már nincsenek velünk többet. Hogy hogyan birkóznak meg a halállal, a gyásszal, minden veszteséggel ami ezzel jár, és hogy mire lenne képes valaki, hogy ezen változtasson. Arról szól, hogy az idő múlásával hogyan kerül vissza minden a régi kerékvágásba, hogy hogyan felejtjük el szeretteink arcát, hangját, mozgását, illatát, de egy valamit sosem, hogy milyen hatással voltak ők a mi életünkre, hogy milyen érzéssel töltött el minket, amikor meghaltak, hogy hogyan keressük még mindig őket a legkisebb dolgokban is.
Ha ki kellene emelnem a top 3 alakítást, akkor valószínűleg Hannah-t, Petert és Miles-t tenném a dobogóra. És hogy ezek a komplex, összetett és sérült karakterek ebben a kiegyensúlyozatlan cselekményben mit hoznak a Bly-udvarház teteje alá? Nos… Egy gyönyörű befejezést. A Bly-udvarház tényleg inkább egy szerelmi történet, de nem a szó hagyományos, "nyálas" értelmében. Az évad a családi- és gyerekkori traumák helyett ezúttal a szerelemre, a szeretetre és az emlékekre helyezi a hangsúlyt. Minden lezárult emberi kapcsolat emlékként, egyfajta szellemként él bennünk tovább, ezek az emlékek pedig sokszor sajnos borzasztóak és nehezen feldolgozhatók. Alaposan foglalkozik az évad a szeretteink felé tanúsított túlzott ragaszkodásról és az elengedni nem akarásról… és hogy mit is jelent továbbélni a halálunk után is a szeretteink emlékében. Tényleg csodaszép és minden egyes karakter ennek a központi témának a lenyomata valamilyen formában, a gonosz karakterek is egytől egyig érthetők az évad végére.
2020. dec 29. 14:32 A Hill-ház szellemét még mindenki imádta, a 2020-as folytatás azonban akkora csalódás volt, hogy harmadik évad már nem is készül a sorozatból / Fotó: Netflix A Hill-ház szelleme 2018 őszén robbant be a köztudatba, Mike Flanagan alkotása még az edzett horror-rajongókra is a frászt hozta. A széria idén októberben folytatódott, A Bly-udvarház szelleme az első etaphoz hasonlóan egy szellemjárta házról szólt, de az ijesztgetés helyett egy romantikus történet körvonalazódott a képernyőkön. A készítő nemrég rossz hírt közölt a rajongókkal: a Netflix nem tervez harmadik évadot a sorozatból. A Netflixes széria első szezonja Shirley Jackson 1959-es regényének modern átirata volt, melynek középpontjában a Crain-házaspár, és öt gyerekük álltak. A sztori szerint a család azért költözött be az ódon, de tiszteletet parancsoló villába, a Hill-házba, hogy felújítsák és eladják azt, majd saját otthont építsenek fel a bejövő pénzből. Néhány szerencsétlen véletlennek köszönhetően Crainéknek a vártnál tovább kellett maradniuk, a házban bóklászó szellemek és túlvilági jelenségek pedig ezt nem nézték jó szemmel és elkezdték terrorizálni őket.
Mike Flanagan antológiasorozatának második évada ugyanis sokkal inkább egy romantikus melodráma (sőt, rosszabb pillanataiban gótikus szappanopera), mint klasszikus értelemben vett horror. A probléma igazából nem is ez, hanem hogy hiába épít Henry James munkásságára, hiányzik belőle az íróra jellemző precíz lényeglátás. Az Álom doktor rendezője sok olyan történetszálat mozgat, aminek igazából semmilyen különösebb funkciója sincs, cserébe még inkább labirintusszerűvé tudja tenni a több évszázadot is felölelő kilenc részt. Szerencsére a direktor izgalmasan és újszerűen közelít a kísértetjárta ház ideájához, hogy ne csak negatívumokat tudjunk felhozni a folytatással kapcsolatban, azonban így is nehéz nem visszalépésnek érezni a 2018-as első felvonáshoz képest.