Azért kedves arcu, mert a másvilág színe van már rajta. - Beteg? Gondolhattam volna. - Szívbajos. Kezeltem. Annak a gazdag kalaposnak a fia. - Szegényke! - Nem éri meg a tavaszt. S megszólitotta a fiut. - Hogy vagy Bandika? A fiucska az orvosra emelte bágyadt kék szemét. - Jól, - felelte mosolyogva. De olyan panaszos volt a tekintete, hogy most is előttem van. Semmi se szomorúbb a beteg gyermeknek a szeménél! Folytattunk a sétánkat a tornácon. - Kár azért a szép gyermekért, - szólottam elgondolkodva. Mondtad a kalaposnak? Finnugor népek meséi/Udmurt mesék/A lusta ember meg a nyúl – Wikikönyvek. - Hogy mondtam volna? Az orvos nem jósol essőt sohse. Csak napfényt. Sétánkban ismét a tornác végére értünk, ahol a kalapos beszélgetett. Az orvos elhallgatott. A gyermek ott huzgálta az apja kezét, és rimánkodott neki: - Apám! Szeretnék egy vastojást... egy vastojást... A kalapos úgy tett, mintha nem hallotta volna. Csakugyan volt az arcán valami a fösvények vonásaiból. A soványsága, a szeme kígyói hidegsége, ajka vékonysága. - Apám, - esengett ujra a fiucska, - az a tyúk tojik... ott la... - Elhallgass!
Az állomás tornácán a vonatra vártunk. Az égből az első hó pihézett. Késett a vonat. Egy bársonykabátos úri mama a vas-tyúkhoz vezette a fiacskáját. - No itt egy húszfilléres: tedd bele. Fogd meg a fogóját: ránts egyet rajta! Négy-öt gyermek is odacsoportosult. Parasztgyermekek. Irigy szemmel nézték, hogyan kotkodácsol a vastyúk, s hogyan veszi ki örvendezve az úri fiucska a piros fényes bádogtojást. A perron sarkán két iparosféle beszélget. Az egyik feketekezű, - ruhafestő vagy kalapos. A másik vastagszemöldökű szintén szennyes kezű vaskos ember, - falusi kovács. - Haj, haj! - hallatszik olykor a festékes kezű sóhajtása. A kovács csak hümmög reá. Micsoda elnyűtt labdái a sorsnak. Különösen a festékes kezű. Fél századnak a nyomorusága rí le az alakjáról. A kalapja horpadt ócska kalap, amilyen a szemétdombokon hever. Mikor tojik a tyúk 4. A csizmája csupa folt. A télikabátjának minden gombja más. Hogy eldobtam a szivarom maradékát, mohón hajolt le érte. Zsíros megyfa-szopókába illesztette, és apró füsttel szívta.
A Wikikönyvekből, a szabad elektronikus könyvtárból. Névváltozatok: gallina: tik, tyúk (Pápai/Bod 289. ), curator gallinarius: tyúkász (uo. 178. ), ornithon: tyúkáſz (uo. 437. ), effeta gallina: tojástúl meg-ſzǘnt tyúk (uo. 227. ), gallina emittit ova: a' tyúk tojik tojományokat (uo. A vas-tyúk – Wikiforrás. 233. ), pullaſter: tsirke, tík-fi, tyúk-fi, pullaſtra: jértze-tíkotskapulletra: ülö́ kotló tyúk, pullicenus (Lamprid[ius]): tyúk-fiatska, pullities: tík fajzat, akármi fajzat (uo. 508. ) Rövidítések:
- mordult rá a kalapos. - Csak egyszer... - Mingyárt agyoncsaplak! No nézd! Eltékozolna itt húsz fillért semmiért! Már a zsebembe nyultam, hogy adjak a gyermeknek egy vastojásra valót, de bedübörgött a vonatunk. Mindenki a táskáját kapkodta. A vonat csak egy percet áll azon az állomáson. A következő év juniusában ugyanazon a tornácon épp úgy vártuk a vonatot. Az idő borus volt, a perron kőszénszagu. A várakozók közt a kalapost pillantottam meg. Nyári ruha van rajta, de azért megismerem. Még soványabb mint a télen volt, s fakóbb az arca. A fiucskát nem látom vele. A kalapos unatkozó arccal őgyeleg a tornácon. A hóna alatt valami elfakult régi fajta zsáktáska. Egy percre se teszi le, pedig látszik, hogy nehéz. A vastyúk elé egy csoport falusi iskolás gyerek siet. Valamelyiköknek pénze van. Kijöttek a faluból a vastyúkhoz. Izgatottak az örömtől. Nagyon kívánom – Wikiforrás. - Én teszem belé! - kiáltja az egyik. Én már tudom, hogyan kell. Egy idősebb izmos pofás gyerek félrelökí: - Erigy innen! Én vagyok ennek a mestere!
Nagyon kívánom szerző: Francis Jammes, fordító: Radnóti Miklós Információ erről a kiadásról Nagyon kivánom őt most itt e tarka fényben, dél van, nap reszket az alvó szőllőlugasban s egy tyúk tojást tojik a forró porban éppen. Mikor tojik a tyúk őse. Amott jön majd a lány, hol hintáló kötélen mosott fehérnemű szárad s zizeg a napban. Jön s így szól majd nekem: szememben álom úszik. S szobája várja már, s bódultán megy felé, s úgy surran bé, ahogy a rétről érkező méh a hőségtől fehér, mezítlen sejtbe búvik.