Ha él még olyan személy valahol a nagyvilágban, aki kétségekkel viseltetik Jack Nicholson lefegyverző zsenialitása iránt, ha van valaki, aki indokolatlannak tartja a szinte minden évben menetrendszerűen kijáró Oscar-jelölést és díjesőt, ha - ne adj' Isten! - létezik olyan ember a Földön, aki megrögzött Nicholson-ellenlábasként képtelen meghajolni a fent említett színésznagyság vitathatatlan professzionalitása előtt, most eljött az idő, hogy gátlását és előítéletét levetkőzve szembenézzen a ténnyel: korunk színészóriás-legendája hatvanon túl lenyűgözőbb formáját hozza a vásznon, mint valaha. A Minden végzet nehéz főszerepe hálás alakítás, valóságos jutalomjáték, a korosodó főhőst ugyanis minden valószínűség szerint Nicholsonról mintázták, és az is nyilvánvaló, hogy a figura megformálójaként is csak mindenki "jó öreg Jack"-je jöhetett szóba. A történet a legjobb romantikus vígjátékok hagyományát idézi, bája pedig egyszerűségében rejlik. Erica Barry (Diane Keaton), a középkorú, szakmájában elismert, magánéletét tekintve azonban végtelenül magányos, a vénlány státuszt sikertelen házassága után sikeresen kivívó drámaíró.
a film adatai Something's Gotta Give [2003] szinkronstáb magyar szöveg: hangmérnök: vágó: gyártásvezető: szinkronrendező: hangsáv adatok közlése cím, stáblista, szövegek felolvasása: céges kapcsolatok szinkronstúdió: megrendelő: VHS-forgalmazó: DVD-forgalmazó: vetítő TV-csatorna: visszajelzés A visszajelzés rendszer ezen része jelenleg nem üzemel. Kérjük, hogy használd a főmenü Visszajelzés menüpontját! hangsáv adatok Minden végzet nehéz 1. magyar változat - készült 2004-ben szinkron (teljes magyar változat) Ha hivatkozni szeretnél valahol erre az adatlapra, akkor ezt a linket használd: látogatói értékelés ( 8 db): -. - 6 felhasználói listában szerepel filmszerepek
Nancy Meyers rendezőnő, akit 1980 óta sikeres forgatókönyvíróként ( Benjámin közlegény) és a férfi-női kapcsolatok nagy ismerőjeként ( Mi kell a nőnek? ) tartanak számon álomgyári berkekben, legújabb, hosszasan elnyújtott munkájában két, még ma is sziporkázó hollywoodi veteránnal játszatja el az örök történetet: az egymásra találás élményét. Jack Nicholson plasztikai sebészeket megszégyenítő mimikáját és hosszú évek alatt tökélyre fejlesztett testjátékát az utóbbi években már párszor végső kiárusításra bocsátotta ( Lesz egy még így se, Schmidt története), a nőfaló hírében álló híresség azonban, úgy tűnik, színészi pályafutását csak végső halálgörcseivel tekinti majd befejezettnek – s ez rendjén is van, hiszen bizonyára azok is utánozhatatlanok lesznek. Diane Keaton, az amerikai filmipar örökifjú, alkalom adtán maszkulin nagymamája tanult kollégájához hasonlóan évek óta ugyanazt a figurát hozza, azzal a "tekintetes" különbséggel, hogy ő karrierje kezdete óta nemigen kockáztatott – maradt a jól bejáratott érzékeny-intellektuális művész-anya karakterénél, aki vígjátéki igénnyel fellépő filmek esetében minden mondatvégi poént (punch line) többfedelűvé és mélyen emberivé képes varázsolni.
A rendezésre se lehet panaszunk, holott igazából elsőfilmes rendező debütáló alkotását láthatjuk; James McTeigue-re eddig "csak" a Mátrix-trilógia rendezőasszisztenseként emlékezhetünk. Nem véletlen, hogy ezt a képregényt most adaptálták filmre. A 2001. szeptember 11. -i terrorcselekmények után sokáig mindennemű terrorizmusra hajazó (vagy akár csak repülőgépet tartalmazó) művészeti témát kegyeleti okokból zároltak, ez alól természetesen a filmek sem voltak kivételek. Mostanában jön el lassan annak az ideje, hogy az ezen témakört érintő mozgóképek és egyéb alkotások újra divatba jöjjenek: Oliver Stone mellett Paul Greengrass is szeptember 11. -ről szóló filmet dirigál éppen. Az, hogy a V mint Vérbosszú is most került elő a fiókból: nem véletlen. A film egyfajta önvizsgálata az amerikai népnek – a terrorista-klisékkel való könyörtelen leszámolás. A filmbéli terrorista V, ellentétben a máshol bejáratott filmes klisékkel (Szükségállapot) nem arctalan gonosz (bár arctalannak arctalan). Nem arab kliséalak, akinek semmi más célja nincs, csak felrobbantani a legközelebbi nagy amcsi épületet.
A terrorista a Vérbosszúban nem ellenfél, nem elpusztítandó rossz, elhárítandó akadály, hanem kívánt jó – a filmben bemutatott Anglián már nem segíthetnek demokratikus eszközök, sem egy másik párt (ha lenne). Ide forradalom kell, a társadalom és egyben egy nemzet teljes megtisztulása s újjászületése. És vajon - eléggé paradox módon - ki más hozhatná el a népnek a hőn áhított forradalmat, mint egy gátlástalan terrorista? A kettő talán nincs is olyan messze egymástól. Akik az első Mátrix mélyfilozófiai eszmefuttatásaira vágynak (a folytatásokat hagyjuk), csalódni fognak. Ez a film nem erről szól. A Mátrixban a szereplők azon vitáztak, kell-e a megtisztulás. Gondoljunk csak Cypher figurájára, aki inkább visszaszállna az illúzióvilágba. A V mint Vérbosszúban nem az a kérdés, szükséges-e a megtisztulás, hanem az, hogy milyen eszközökkel érhetjük azt el. V szimbolikus épületeket robbant fel, mondván, a népnek meg kell adni a kezdő lökést: fontosabb, hogy öntudatra ébresszük az embereket, mint a pár műemlék, ami neadjisten hamuként végzi az ügy érdekében.
Módszeresen megy végig a hatalom legfelsőbb körein, nem kímélve senkit és semmit, kaján, letörölhetetlen mosollyal az arcán nyugtázva, hogy képtelenek túljárni az eszén. Hiába próbálnánk azonban besuvasztani a bosszútörténetek jól ismert skatulyájába, annál azért jóval több van a kis kobakjában és jóval többet tartogat nekünk. A V, mint vérbosszú az igazságosságot, a törvényességet is tematizálja, valamint azt, hogy mi az, amit képesek vagyunk megtenni a nagyobb jó érdekében. V nem egy hagyományos értelemben vett pozitív figura (olyan Evey-n kívül nemigen van a történetben, hiszen még a V után szimatoló kopó is egy tépelődő figura, aki mégiscsak a rendszernek dolgozik), hiszen a cél elérése érdekében felbontja a törvényességet és idézőjelbe teszi a morált is. Moore mindig nagyon jól ábrázolta azokat a hősöket, akik átlépnek egy bizonyos határt és itt is izgalmas az eredmény: nehéz eldönteni, hogy a módszereit elnézve szimpatizálunk-e vele, ugyanakkor megjelenése, kvázi-romantikus attitűdje (versekből idéz, olykor hős lovagok képét idézi meg) lényegében ellenállhatatlanná teszi.
Tőlem nem kell tartania. Evey: Ki maga? V: Ki?? A forma követi a funkciót. Így vagyok én a maszkot viselő ember. Evey: Igen, azt látom. V: Természetes. Nem kételkedem megfigyelése helyességében. De lássa be, paradox megkérdezni a maszkos embertől, hogy kicsoda. Evey: Oh. igaz. V: Ezen a rendkívül kellemes estén engedelmével nem untatom egy hétköznapi névvel, inkább ismerje meg e különös, drámai alakot. Voilá. Ránézve avatott verselőművész, ki váltakozva játszik vértanút és vétkest, mikor mit rendel a végzet. E jelmez nem vajmi világi hiúság, hanem végső véleménynyilvánítás, mely veszőben van. Viszont íme visszatért váratlana letűnt vitézség. Vivát. Megfogadta hogy végez a hitvány veszett varanggyal. Elveszejti a vétkes vezetést, mely vasra ver vihogva, s vérbefojtja a változás viharát… Az egyetlen válasz a vérbosszú, a vendetta, végleges változás. Vakmerő, vitézi és végül a várva várt rég vágya törvényes világba vezet. Haha.. Való igaz, ez a verbális lavina védtelenné vált, így azzal fejezem be, örvendek a szerencsének, szólítson V-nek.
V: Nem. Csak töltényeik vannak és remélik, hogy mire a fegyverük kiürül, már nem élek. Mert ha mégis, mindannyian halottak mielőtt újratölthetnének. V: E maszk mögött nem csak hús van, e maszk mögött egy eszme él, Mr. Creedy. És az eszmék golyóállók. Evey: Valahányszor megváltozott a világ, mindig csak rosszabb lett.
Esténként kijárási tilalom van. Az emberek nagy része már beletörődött a sorsába, tulajdonképpen már csak egy valaki mer tenni valamit a szebb jövőért. Ő V (Hugo Weaving), a Guy Fawkes maszkkal rendelkező névtelen hős, akinek célja, hogy felébressze a népet a mélyálomból, illetve hogy saját ideológiáját felhasználva sereget toborozzon, majd azt a kormány ellen fordítsa. De későbbiekben kiderül, hogy cselekedetei mögött egy személyes bosszú áll. A kormány természetesen terroristának állítja be V-t, így megkezdődik egyfajta háború közte és a diktatórikus rendszer között. Mint ahogy azt már említettem, a rendezés példaértékű. A forgatókönyvet a Wachowski fivérek testvérek (Mátrix) kreálták, mondanom sem kell, hogy a szövegek és a szövegek mögötti tartalom viszik el a hátán a filmet igazán. Így viszont egyből megértjük, hogy miért Hugo Weaving-re esett a választás. Sokat nyilatkozni nem tudok a színészi teljesítményéről a fentebb említett okok miatt, viszont ami biztos: ez az ember tökéletesen hozza a rábízott karaktereket.