amerikai akciófilm, kalandfilm, fantasy, 151 perc Diana Prince csendesen éli a szuperhősök hétköznapi életét a vibráló, csillogó '80-as években: bár szuperképességeivel tisztában van, antropológusként dolgozik és csupán kis csodákkal teszi könnyebbé a halandók életét inkognitóban. Ám ez a túlzás korszaka is, amikor sokan úgy hiszik, hogy mindent megkaphatnak. Ez a törekvés vezérli Maxwell Lordot és a szuperképességeit Wonder Woman árnyékában kifejlesztő Cheetah-t is. Ahogy Maxwell és Cheetah egyre inkább saját elképzeléseik megszállottjává válnak és veszélybe sodorják a világot, Dianának is fel kell készülnie ellenfeleinek megzabolázására. Össze kell gyűjtenie minden erejét, bölcsességét és bátorságát, hogy szembeszállhasson a gazemberrel és az időközben emberfeletti erőre és gyorsaságra szert tevő Cheetah-val. Az elsöprő sikerű Wonder Woman után a folytatásban az első film stábja segítségével ismét egy csodálatos, erős női figura száll harcba – a közelmúlt Európájában és Amerikájában.
Jessica Chastain zsűritag a minap arról panaszkodott Cannes-ban, hogy a szeme elé került temérdek fesztiválfilmben alig akadt olyan nőalak, akire a saját életéből ráismerhetett volna, Will Smith zsűritag pedig a fekete szereplőket hiányolta a versenyből. Nos, a Wonder Woman inkább Jessicának kedvez, végre egy film, amelyben csak nő szerepel, addig legalábbis, amíg a címszereplő felcseperedését követhetjük nyomon egy amazonok lakta szigeten. Az amazonok hercegnője nem is tudja, hogy mi fán terem a férfi, amíg a külvilág – egy első világháborús pilóta képében – be nem robban addigi idillikus életébe. A világháborúkban játszódó szuperhősfilmeknek – és a Wonder Woman ilyen – megvan az a nagy előnyük a nem világháborús szuperhősfilmekkel szemben, hogy világháborúban játszódnak. Ha pedig az elsőben, az megannyi kedves díszlet felbukkanását is indokolja. És így lesz a Wonder Woman mindenekelőtt a díszletesek heroikus küzdelmének megindító filmje, ők tényleg mindent összehordtak a siker érdekében, még korabeli gázálarcokat is szereztek a bolháról, és mint tudjuk, korabeli gázálarcokkal nehéz hibázni.
Sőt talán még a Dűnét is félthetjük. Ez utóbbi esetében valljuk meg, nagy csapás lenne a halasztás bejelentése, mivel pont a héten kaptuk meg a pompás előzetesét, amelyet látva még jobban várjuk. Tehát karácsony napján lesz az új premier, a magyar dátum pedig valószínűleg december 24. Reméljük, most már nem kell tovább nélkülöznünk Dianát, és vele tölthetjük a szentestét / karácsonyt!
Nehéz, de nem lehetetlen: e mű a kihagyott ziccerek tankönyvszerű, epikus példája, ahol sem a heroizmus, sem a romantika, sem pedig a screwball komédia nemes hagyományai irányába tett kísérletek nem működnek. Ha szuperhősként tankot tartunk a fejünk fölött, ne érzékenyüljünk el, a tank alatt biztosan ne – a WW készítőit erről a műfaji alapvetésről sem értesítette senki. Jessica Chastain haragja szálljon rájuk. Az InterCom bemutatója
Szerencsére azonban nem csak a felszínen ötletes a Pain & Gain, hanem szerkezetében is. Na, nem a flashbackre kell gondolni, hanem arra, hogy a szereplők saját narrálásukban ismertetik meg magukat velünk. Jópofa megoldás, hogy hol az egyik, hol a másik karakter mesél, közelebb is hozza a nézőkhöz a személyiségüket. A lényeg persze a krimi, az emberrablás és annak következményei, az, ahogy a főhősök csetlenek-botlanak, töketlenkednek és mégis úgy tűnik, hogy elérik a céljaikat. Jópofán felskiccelt karakterek, frankó színészi alakítások és teljesen elszállt sztori jellemzi a filmet - a vége felé még Bay is kénytelen emlékeztetni minket, hogy még mindig megtörtént eseményeket látunk. Hát, igen..., az emberi hülyeség és annak határtalansága. A Pain & Gain szörnyen jó szórakozás. Még akkor is, ha az ember az utolsó jelent után talán elgondolkodik, hogy min is élvezkedett és röhögcsélt annyira jó ízűen. De az az igazság, hogy pár felirat nem fogja meg nem történtté tenni az azt megelőző két óra konstans mosolygását és hüledezését, a hátba veregetés pedig jár Miachal Baynek, ugyanis az ő, igen modoros és nagyon kiismerhető, menőző stílusában működött igazán a film.
A Pain & Gain külsőségeiben már az első percekben definiálja magát, s Michael Bay sem hazudtolja meg a róla kialakított képet. Kézikamera, testre rögzített kamera, szuperlassítások, iszonyatosan harsány színek, tettetett belevalóság, öncélú snittek, kúlság mindenek felett - amire a közönség számít és amit elvár, az jelen van. És mindez nagyon is működik, rettenetesen sokat tesz hozzá a filmhez a rendező egója. Mindez persze nem csoda, hiszen a Pain & Gain Michael Bay szerelem projektjének mondható, kifejezetten alacsony költségvetésből készült el, a rendező és sztárjai is lemondtak kiemelt fizetésükről. Sőt, Bay még arra is hajlandó volt, hogy elhatározása ellenére bevállalja a Transformers negyedik részének rendezését, hiszen a Paramount csak ez esetben biztosította a 20-25 millió dolláros költségvetést. Sokakat tehát már a film vizualitása megfoghat, ami különösen akkor hatásos, ha az ember át tudja érezni a kilencvenes évek látványvilágát, az akkori divatot, illetve szokásokat, a világot, melyben még nem mindenható az internet, illetve a drót nélküli kommunikáció.