Kifogásolhatatlan bőr? Ránctalan arc? Teltebb ajkak? Hosszabb és íveltebb szempillák? Az említettek mindannyiunknak ismerősek. A csendes gyilkos vasmarkába zárva: elárulom, milyen együtt élni az endometriózissal Mindannyiunknak van egy személyes történetünk. Mindannyian vágyunk arra, hogy elmesélhessük valakinek, azonban sokan megtorpanunk, amikor ki kell állni mások elé. Így néztek ki a Csernobil című sorozat szereplői a valóságban. A személyes történetünk megosztása azt jelenti, hogy fel kell vállalnunk a történetünket és ezzel együtt önmagunkat is. Önmagunk egy sebezhetőbb, törékenyebb, kiszolgáltatottabbnak tűnő énjét. Azt a valakit, aki eddig a sötétben bujkált, mert félt attól, hogy a fájdalmát mások elé tárja. Megmutatjuk, milyen sokat változtak a sminktrendek az elmúlt 20 évben Döbbenetes, hogy mennyire másképp sminkelték magukat a csajok a 2000-es évek elején...
Egynek jó. Nice job! Imádom! De ahogy szélesedik ez a virtuális húspiac, úgy szűkül a valós élettér. Barry Levinson (az Esőember, a Jó reggelt Vietnám! Íme az igaz történet: róluk mintázták a Csernobil sorozat szereplőit | Femcafe. és más legendás filmek rendezője) fia, Sam úgy döntött, hogy őszintén és tabuk nélkül beszél ennek a generációnak a problémáiról. Nagyjából abban a stílusban, ahogy tette azt anno Larry Clark és Harmony Corine a kilencvenes évek tinijeiről szóló, szintén tabudöntögető Kölykök kel vagy a Ken Park kal. És bizony a végeredmény nagyon sötét lett, annyira, hogy azt nem minden gyomor tudja majd megemészteni. A történet középpontjában Rue (az igazi színésznővé érett Zendaya tűpontos alakításában) áll, a tipikus kertvárosi középiskolás lány. Mindene megvan, szép kertes ház, gondoskodó édesanya – a történet mégis azzal kezdődik, hogy Rue az elvonókúráról tér haza, ahova egy majdnem végzetes túladagolás után került. Megismerjük a lány gyerekkorát, és ekkor jön az első sokk. A drogprobléma nem kamaszkori lázadás vagy ballépés eredménye, hanem egyenes következménye a gyerekkori félelmeket és frusztrációt enyhítő nyugtatóknak, amit akkor kapott, amikor édesapja haldoklott.
Szinte kivétel nélkül mindenki olyan szereplőt alakít, aki tényleg ott volt a katasztrófa után, de azért akadnak fiktív karakterek is. Kattints a galériára a részletekért! Galéria / 6 kép A Csernobil című sorozat színészei - És a valós személyek, akiket alakítanak Megnézem a galériát Bezár, vissza a cikkhez Kép betöltése Galéria Hogy tetszett a cikk? Kristen Stewart és Maggie Gyllenhaal zseniális dolgot hoztak létre a karantén alatt Kimenőm Kristen Stewart és Maggie Gyllenhaal egy percig sem pihentek a kijárási korlátozás alatt. Vegyél hazait: tárazz be itthoni finomságokat a kamrádba Konyhám Sajnos nem mindenkinek van ideje, türelme, tehetsége, vagy nagymamája, hogy lekvárt, szörpöket, vagy épp mártásokat, szószokat készítsen. De ettől még ők is finom, egészséges, és magyar alapanyagokból készült termékekhez juthatnak. Így néztek ki a Csernobil című sorozat szereplői a valóságban - Top Pont. Össze is szedtünk néhány hazai terméket, amit érdemes kipróbálnod! 5+3 nem evidens olvasmány a strandon töltendő órákra Kimenőm Az olvasás strandprogram. Elsőre nem tűnik annak, pedig kevés jobb dolog van, mint egy-egy csobbanás között elővenni egy könyvet.
Egy félőrült, kiszámíthatatlan pszichopata szerepében ripacskodik Jake, akit egy visszafogottabb Yahya Abdul-Mateen II egészít ki. Jók voltak együtt, szórakoztató volt őket nézni, a probléma inkább az, hogy mindkét főhős, vagy inkább antihős karaktere papírvékony. Ez igazából mindenkire elmondható a filmben: Yahya Abdul karaktere a film végén ugyan olyan lelkiismeretes, mint ahogy az elején megismertük, Jake ugyan olyan őrült a 130. percben, mint az elsőben. Semmi karakterfejlődés. Mit várunk egy popcorn-mozitól? kérdezhetné az átlagnéző, és ebben igaza is volna, ámde a film mégis próbálkozik. Próbálják ezeket az amúgy annyira nem szerethető bankrablókat szerethetővé varázsolni, viszonylag sikeresen. Drukkolni nem nagyon tudunk nekik, annyira nincs is idő megismerni karaktereinket, hiszen rohamtempóban halad a film, a 10. percben már a félresikerült rablás képeit nézzük. Az egyetlen karakter, akire talán rá lehet fogni, azt, hogy reálisan ábrázolták, az elrabolt mentős: Eiza González Cam Thompsonja.
És azok akik úgy mentek kárt elhárítani, hogy tudták ezzel megpecsételik a sorsukat és lehet nem élik túl, de megmentenek több millió embert és igazából nem is a sorozat fantasztikus és egyben szomorú hanem ezek az emberek és a történet és ezt ábrázolja nagyszerűen a sorozat. Ha még nem láttad akkor mindenképp nézd meg, de készülj fel, hogy tényleg megrázó igazságot fogsz látni, amit nem tanítottak történelem órán.
4 hozzászólás Nihilchan 2019. szeptember 29., 02:57 Szörnyen nehéz véleményt formálnom erről a sorozatról. Ez tipikusan nem az a filmes élmény, amiről az ember kedélyesen elcseveg egy csésze forró kávé fölött. A Csernobil ugyanis nyomasztó, traumatikus, szörnyű, megdöbbentő és kifejezetten horrorisztikus. Utóbbi főleg azért, mert nem egy kreatív forgatókönyvíró képzeletét láttuk megvalósulni, hanem a valóságot. Éppen ezért nem is mondhatom azt, hogy tetszett a sorozat. Hiszen hogyan lehetne ezt a kifejezést használni valamire, ami egy atomerőmű-balesetet és tragikus emberi sorsokat mutat be? Ugyanakkor elismeréssel adózom a készítők előtt; a dramaturgia kiváló, a színészi játék zseniális. A sorozat hangulata, a színvilág, a hangok, minden tökéletes. Méltó megemlékezés, nagyszerű felvilágosítás (érthetően mutatja be a tudományos magyarázatokat), abszolút gondolatébresztő. A világnak szüksége volt erre a sorozatra, pont annyira, ahogy anno az igazságra is szükség lett volna. Lunemorte 2019. július 6., 19:55 Ennyire nem nyomasztódtam sorozaton még, konkrétan gyomorideggel néztem…Az állatok kiírtását nem bírtam nézni.
Ebből a szempontból Az élet fája (The Tree of Life) Malick leginkább kísérletező filmje. Ez a fajta szerkesztésmód persze megnehezíti a néző dolgát, hogy rendet vágjon a képek erdejében, másrészt viszont, ha hajlandó a játékra, és képes elmerülni a képekben, a jutalma nagy lesz. Azzal, hogy nem egyértelmű és megszokott, amit a vásznon lát, a néző nagyobb szabadságot kap, és a látottakhoz szabadabban köthet saját érzéseket, a fantáziája könnyedebben kaphat szárnyra, és ezáltal - hiába szól a film olyan nagyszabású dolgokról is, mint az élet születése - intim, bensőséges élményben lesz része. Malick eddig az amerikai történelem nevezetesebb epizódjait, helyszíneit használta fel, hogy általános érvényű filozófiai kérdéseket fogalmazzon meg filmjeiben (például Az őrület határán a II. világháború egy csatáját merevítette ki, Az új világ az Amerikát benépesítő telepesek dilemmáit mutatta be). Az élet fájá -ban azonban Malicknek már nincs szüksége a történelemre, túllépett ezen. Az életet az univerzummal párosítja - így kerülnek elő a dinók.
A rendező művei szándékosan ellenállnak a kizárólagos értelmezési kísérleteknek: hosszú-hosszú oldalakon át lehet őket elemezni, és közben újabb és újabb ellentmondásokba fogunk botlani. Valaki művészieskedőnek mondaná a filmet, pedig csak arról van szó, hogy ahhoz, hogy működjön, az átlagosnál nyitottabb hozzáállással kell beülni a moziba. Én például előzetesen idegenkedtem az univerzumtól meg a dinoszauruszoktól, és sajnáltam, hogy Malicknak már a történelem sem elégséges keret. Aztán győzött a varázslat: olyan ritka állapotba kerültem, aminek előhívására csak nagyon kevés általam látott film volt képes. Ilyen Tarkovszkijtól a Tükör, vagy éppen Malicktól Az őrület határán. De ahhoz, hogy el lehessen dönteni, Az élet fája van-e olyan nagyszerű és időtálló, mint a két említett film, még többször meg kell nézni.
Ez azonban csak az egyik rétege a filmnek: mellette - látszólag oda nem illő módon - képes beszámolót is kapunk az univerzum születéséről, sőt egy ponton még néhány dinoszaurusz is feltűnik a vásznon. Ha ez a pár mondatos ismertető valakiben azt a képzetet keltette, hogy a film elkezdődik valahol, majd befejeződik máshol, az téved. Az igaz, hogy több karakter is komoly érzelmi utazáson megy keresztül, de maga a film szabadon ugrál térben és időben. Terrence Malick rendező egyszerűen nem azt tekinti feladatának, hogy érthetően elmesélje egy texasi család történetét, és végigzongorázva az éveken megmutassa, milyen volt felnőni egy szigorú, megkeseredett apa, illetve egy szerető és jóságos anya árnyékában. Nem, helyette pont olyan hézagosan és spontán módon mesél a film, mint ahogy visszaemlékszünk az elmúlt időkre. Egymásra lazán épülő érzések és emlékfoszlányok követik egymást. Malick eddigi filmjeiben fokozatosan egyre bátrabban hagyta el a hagyományos, lineáris történetmesélés szabályait, hogy helyette lazán kapcsolódó emlékképeket fűzzön össze.