Nem tudok énekelni, mondják. De olyan nincs, hogy valaki nem tud énekelni! Nem kell senkinek Domingo vagy Callas színvonalán megszólalni, de fontos lenne, hogy egyre több helyen halljunk énekszót, ahogy egykor a mezőn vagy építkezéseken dolgozóktól. Öröm volt hallani a Kapocs Fesztiválon a Bicebóca Klub halmozottan sérült gyermekből álló kórusát, a közös éneklés a csokoládénál több boldogsághormont termel" – vélekedett Vásáry Tamás. A művész 80. Akadálymentessé válik a Blahán a felszíni közlekedés - VIP. születésnapjának előestéjén, szombaton vezényli a tiszteletére rendezendő gálaesten a Savaria Szimfonikusokat. A programban Mozart D-dúr zongoraversenyének és Lara Granadá jának kivételével csak operák részletei hangzanak el. MTI • Publikálva: 2013. 08. 06. 12:35 • Címke: zene, irodalom, évforduló
Nemcsak lázad, de győz! Ha valakire ráillik a lázadó szó, Beethovenre biztosan. Kelemen Barnabás: Ha belegondolunk, hogy a Mozart halálát követő 20-25 év alatt Beethoven mennyi mindenben forradalmasította az akkori zenét, vagy akár tanárához, Haydnhoz képest mennyi újat hozott, az példátlan. Ez a zongoraműveiben és a vonósnégyeseiben a legszembetűnőbb. – Tudatosan lázadt zenei formák ellen is? VT: Amikor a legtragikusabb végrendeletét megírta, akkor komponálta a legvidámabb zenéit. Tudatosan fordult a napfény felé. Zenei formában is lázadt: a két opus 27-es zongoraszonáta, a cisz-moll és az esz-moll, kifejezetten nem szonátaformájú. Az utolsó, IX. szimfóniában pedig énekelnek – hát ki látott már ilyet? Magyar Nemzeti Digitális Archívum • Ősszel jelenik meg Vásáry Tamás életregényének első két kötete. Ez is formabontás volt. A műveiben nyomon követhető az, amiből kinőtt, a haydni hatás, de az opus 13-as Pathétique szonáta már teljesen beethoveni. Haydnnal, noha tőle tanult, nem volt jó a kapcsolata. Mozarttal csak egyszer találkozhatott, és úgyse tanult volna tőle, mert előjött belőle a titán és a néptribun: a nép, a parasztok hangján is megszólalt.
És még kétszer ugyanez, impromptu-prelűd-párosítás a tapsviharokra válaszul - gondolkodás nélkül. Lehet, hogy többször is, de azt már nem vártam meg.
Brahms oratorikus főműve emberpróbáló zene. Mert miközben énekszólamai kívülről könnyednek, hajlékonynak tűnnek, elénekelni, eljátszani hatalmas munka – és nemcsak arra gondolok, hogy az énekkarban a székek maximum abból a célból kellenek, hogy a végén le lehessen ülni a karmester és a szólisták két meghajlása között: mert a hét tétel, a 70-80 perces előadás alatt bizony a kórus nem foglalhat helyet. Már csak azért sem, mert ő a főszereplő, hiszen Brahms művében a szöveg is hihetetlenül fontos, nélküle talán a lényegről marad le az avatatlan hallgató. És akkor ez még csak az énekkar, melyet jókora zenekar kísér, és van két szólista is. Vásáry tamás valid xhtml 1. A karmester pedig ezt egyben tartja, irányítja, értelmezi több mint egy órán keresztül. Nyolcvankilenc évesen is. És ha a fizikai erő fogy, akkor a lényeget emeli ki. Vásáry mostani előadása tényleg csak a lényeggel foglalkozott. A halál fölötti győzelemmel, a vigasszal, a ráhagyatkozással, az örömmel. Emiatt nem is igazán ildomos zenei részleteken kötekedni, hibát keresni: mert ahogy ő egészében inter- pretálta Brahms művét, úgy a hallgatónak is csak az egésszel, a lényeggel érdemes foglalkoznia.
Liliomok nyíltak és Mária-énekek muzsikáltak akkor huszonháromesztendős szívemben, mint Szent Eleknek a legenda aureá-ban és tudom, hogy a tengeren evezők csillaga senkire se mosolygott még oly szépen e világon, mint akkorában énrám, boldog Robinzónra, aki a kis nemenjtovább ucca virágos szigetén (két szoba, középen a konyha) fütyörészve kopácsoltam fehér csónakot az ismeretlen fekete vizekre. Az én anyukám vers. Kipp-kopp, kipp-kopp, bölcsőt is kopácsoltam aztán és az első pólyában a Máriácskának mutattam be először Pankát, mint ahogy ő mutatta be fehér gerlice-áldozatát az Urnák a jeruzsálemi templomban, az én kisdeák-koromban. (Most bemutatja-e még, nem tudom, mert divatja van az iskolás bibliának is és a tízparancsolat se egészen az már, mint aminek én tanultam. ) És valahányszor este, az ólomszérűkről hazaszabadulva, a karomra kaptam a gyereket, mindig odaálltam vele a Máriácska elé, nem úgy nézvén már rá, mint a jázmin-szagú tavaszi éjeken, inkább bizodalmas szeretettel, mint házi tűzhelye penáteseire a római.
Ma éjszaka azonban megszólalt. Az én anyukám a legjobb a világon. A földi aszszony, az enyém, jeges pólyái kőzött gyötrődvén párnái parazsán, ahogy az orvosságért nyúltam, az ijedt ember kapkodásával leütöttem az égi aszszonyt a polcról. Mintha sikoltott volna, amikor az éjjeliszekrény kövéhez ütődött és darabokra tört, – mert íme húsz év multán derült ki, hogy a Máriácska nem is márvány volt, hanem gipsz. Ahogy nézegetem a cserepeit, úgy érzem, mintha embert öltem volna és befelé folyó könynyekkel barkácsolom neki a fejfát.
Lehet, hogy ez nagy bűn volt, de anyu minden este leimádkozta gyöngyház-olvasóján és apu az újságba is kiírta és vannak bűnök, amelyeket tapsikolva néznek még a legmordabb arkangyalok is. És én tudom, hogy Máriácska életének ezek voltak a legboldogabb esztendei és azután is mindig ezekről álmodott a sakalóban. Mert egyszer aztán végkép odakerült. Az én anyukám fogalmazas. Lecsorbultak összekulcsolt kezei, az orrocskája is letörött és a kígyó is elszabadult a lábai alól. (Ezt csak én tudom, aki sok álmatlan éjszakán hallottam csúszkálni a gonosz kísértőt fejem alatt és lábaim fölött. ) Csonka volt már egészen az istenanya szobra, – de istenem, mennyi csonka szobrot őrizgetünk itt belül is, szívünk sarkaiban, szánalomból, megszokásból, félelemből, tudom is én, miből. És jöttek a nagy, új babák, a könyvek, a kanyarók, a difteritiszek, hajak megfehéredése és szívek elfeketedése, örömök ritka pillangói és gondok sűrű denevérei, háborúk tüzei és forradalmak pernyéi. Máriácska, állván porosan és elfeledetten a sakalóban, hallója és látója volt mindeneknek, de kimaradván már életünk közösségéből, közönséges szobor némaságával fogta össze kicsorbult ajkait.
Ami ugyan nem nagy kunszt, mert az ilyen érdemek mindig ércnél maradandóbbak, már pedig az érc nem szokott elhervadni. Hát hiszen, ami az ihletet illeti, azon nem is múlna a dolog. Emlékszem egy-két mesterfogásra még prológvarga koromból s az se lenne olyan nagy baj, ha már kitanultam volna ebből a csiriz-szagú művészetből. Hogy a királyok ellen elkövetett bűneimet jóvátegyem, nagyobb tanulmányt készülök írni őfelségéről, ötödik Ferdinándról, az anyagot már összegyűjtöttem hozzá, van benne egy nyaláb óda, amelyet régi derék piaristák és postamesterek költöttek erről a nagy királyunkról, nevezvén őt egy szusszal honnunk hajnalcsillagá-nak és fenkölt oroszlány-nak. Azt hiszem, senki se vádolna plágiummal, ha én ezeket a szűzengzeteket és kebelhangzatokat megtalpalnám és nincs az a jubiláns, aki megharagudna érte, ha egy fehérruhás kislány hajnalcsillagnak és fenkölt oroszlánnak nevezné. Máriácska a sakalóban – Wikiforrás. Írnám is én azóta a prológust régen, csak ne ijesztettek volna rám azzal a hétesztendős kis Jászai Marival.
Ha rendkívül tetszett ez a fost, adományozhatsz egy-két piros aranyat /u/immadepressedStudent felhasználónak, ha ide írod, hogy +pirosarany. Erre a fostra eddig 0 piros arany érkezett, és /u/immadepressedStudent felhasználónak összesen 0 darabja van. Én csak egy kicsi robot vagyok, ha többet akarsz megtudni rólam, vagy valami problémát észlelsz velem kapcsolatban, ezt itt teheted meg.
Megjelent a Nádihegedű című kötetben. A mű őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra. Igazság szerint a dalt nem a fehérruhás kislányról kellene írnom, se nem hozzá, hanem neki. (Mutassuk meg, hogy értünk a szabatossághoz is; az ember sohse tudhassa, mivel szerez érdemet az akadémikusságra. ) Talán legjobb lesz, ha röviden előre bocsátom a tényállást. Világos, hogy ha ilyen szép tekintélyes szót használok, arra nekem okom van. Lujza, a jó feleség – Wikiforrás. Az ok pedig az, hogy az is tekintély, aki itt szőnyegen forog, már amennyiben forog az ember, mikor jubileumot ül. Harminc, negyven, ötvenéves jubileumot, az egészen mindegy, mert az mind egyformán nagyon szép. Különösen az ilyen világban, mikor már egyéves jubileumot is láttunk. Igaz, hogy aki azt ülte, az miniszter volt s ezen a pályán sokkal indokoltabb a sietség, mint például a toronyőri állásban. Az is mindegy, hogy ki a jubiláns. Akárki, akármi, egészen bizonyos, hogy derék ember, kiváló ember, nagy ember, máskép nem jubilálnák meg.
Az bizonyos, hogy a papa meghalt, mert a szanatoriumokból így szokták ezt tudatni. A papa jó ember volt, nagy ember volt, de a halál ellen nem lehet tenni semmit. Hazahozatjuk a papa holttestét, itt temetjük el, te nem fogsz sírni, de nem feledjük el soha a papát. Krammerné majdnem ijedten nézett a gyerekre, egészen ő volt, Krammer, a hódító és rossz, a generózus és hitvány Krammer. Lelkébe vágott egy új fájdalom: mi lesz ebből a fiúból, ha már nyolcéves korában egészen az apja? A szelíd Lujza, aki igazán szerelmes volt az urába s meg akart halni a csapás után, szelidségében gyorsan megvidámult. Ő nem tehetett róla, ő arra született, hogy szerelmes, türelmes, jó feleség legyen. S alig győzte kihúzni a gyász köteles, ellenőrzött esztendejét, de viszont rettegett is Tibortól, aki egyszerre csak mintha az édesapja féltékeny lelkiismeretévé vált volna. De Lujzában a feleség-hivatás volt az erősebb, Lujza bátorította magát, hogy csak nem fog egy kilenc éves gyerek akarata szerint élni. Bar en fagyalloval locsoltam magam az szep kek mint az ellenzek volt : FostTalicska. Tibor nemcsak a Krammeré, Tibor az övé is, ő szívesen áldozná föl magát Tiborért, ha kellene.