Daryun sem volt az igazi, neki sem volt olyan a kisugárzása, amilyennek lennie kell, de ettől független nem volt rossz. Narsussal úgy nem volt bajom, szerintem ő sem volt rossz. Szép volt az énekhangja is, és jót mosolyogtam az Alfreeddal közös jelenetén – ami az animében egyébként idegesített. Alfreed itt sokkal elviselhetőbb volt, talán mert nem szerepelt annyit. Elam szintén jó volt, szerintem az egyik legjobb. Farangis is jó volt, karakterhű, meg volt a kisugárzása is, ahogy az animében is, bár a Gieve-vel való találkozásnál a jelenet vége felé kezdte már kicsit túltolni – ez talán a koreográfiának köszönhető és nem a színésznőnek. Szándékosan hagytam utoljára Gievet, mert abszolút kedvenc volt, ő volt a legkarakterhűbb, ő alakított a legjobban, és – Hilmes mellett – énekelni is ő énekelt a legjobban (ami egy bárdtól azért elvárható:D). Meglepett egyébként Yamada James Takeshi, mivel még egy olyan szerepben sem láttam, ahol énekelnie kellett. A többi szereplő közt is voltak jobbak illetve rosszabbak, és bár Andragoras és Tahamine nem sokat szerepeltek, épp ezért nem is kaptak külön színészt, hanem a statiszták valamelyike alakította őket, de talán pont emiatt vagy nem tudom, de eléggé csalódás volt mindkettő.
A négy OST-ból nekem talán a második volt a személyes kedvencem. Az animében viszont semmi más nem jó, ideértve a történetet, annak vezetését, a karaktereket, a grafikát. Sőt, maga a nagyon jó zene sem működik együtt megfelelően a mozgóképpel… Azt azért meg lehet jegyzeni védelmére, hogy – főként az első egy órás részében – többször vannak érdekes, kísérletezgető képi megoldásai és meglehetősen jó filmes eszközei, kameraállásai. De a második egy órában már ez is nagyon visszaszorul, a harmadik szűk félórás epizódban pedig már talán ez sem jelentkezik pozitívumként. Itt dobtam is 3/10-es, vagyis rossz értékeléssel. Elvetemült animemániásoknak is maximum csak az első részét tudnám ajánlani a hatból, ami bár szintén rosszul kezdődik és összességében gyenge, csúnya – de az előbb említettek szerint vannak említésre érdemes megoldásai. Ezekből, és a szebb pillanatokból alant csatolok néhány példát screenshot formájában.
Vannak olyan animék, amelyek annyira semmilyenek hogy felesleges őket megnézni, de a fantasztikus háttérzenéjüket mindenképp meg kell hallgatni külön. Animék amelyeknél csak a zene számít. Ilyen az 1991-1995 között kiadott 6 részes OVA, a The Heroic Legend of Arslan is. Az anime a kultikus Legend of the Galactic Heroest is jegyző Tanaka Yoshiki 1986-tól megjelenő, máig nem befejezett, jelenleg 14 kötetes regényfolyamának töredékes adaptációja. Az eredeti regénysorozathoz a sokak által kedvelt, elismert művész, Amano Yoshitaka készített illusztrációkat a Guin Sagához is rajzoló Tanno Shinobu mellett. A témából játékot is készítettek, illetve két mangát, melyekből a másodikat a Fullmetal Alchemistről elhíresült Arakawa Hiromu rajzolja 2013 óta. Ez utóbbiból – ismerve a mangaka népszerűségét – még akár újabb animeverzió is születhet néhány év múlva… Az animeváltozathoz Norihiro Tsuru hegedűművész szerezte az időnként túl édeskés, pátoszos, de változatos, érdekes, kisázsiai hangulatokkal átszőtt hangszeres zenét.
A rajzolásába első látásra belerettem, olyan szépek a karakterek, hogy már csak ezért is képtelev vagyok bárkit is utálni. Apropó, karakterek. A legtöbbjük jól kidolgozott és érdekes, bár határozottan túlzásba viszi az író a tökéletességüket.
Jézus a figyelmet a mező virágára irányítja, és arra akar minket rádöbbenteni, hogy ha Isten ezekről a növényekről, amelyek mellett ügyes-bajos dolgaink mellett elmegyünk, gondoskodik, akkor hogyne gondoskodna rólunk, akiket Fia vérén váltott meg. A kérdés csak az, hogy észre vesszük-e ezt a gondoskodást? És a kérdés megint csak mélyen érint minket. Egy régi, talán még az evangélikus óvodában tanult dal jutott eszebe: Ne aggodalmaskodjál, nézz Istenedre fel. Ő felruház és táplál, rád gondot Ő visel… Hány olyan ember vesz körül minket, és hányszor vagyunk te és én sokszor úgy, hogy ez a fajta Krisztusi békesség – amely tényleg felülről száll alá – eltűnik az életünkből, és a helyét átveszi valami energiát és kapcsolatokat felemésztő idegesség, amelynek igazából semmi értelme. Isten Jézus Krisztus által arra hív, hogy vegyük egészen komolyan: Ő tényleg gondunkat viseli. És ami nagyon fontos, ebben első sorban saját életünket nézzük, de tegyünk meg mindent, hogy a másik is megérezhesse a békesség ízét.
Különösen akkor kezdett telt meg a szívünk aggodalommal, amikor a strandról hazafelé elhaladtunk az alig látható régi emléktábla mellett: a nagyenyedi polgárok ezreinek 1849 telén való legyilkolására emlékeztetett.... Az első igazi aggodalmat számomra ez a néma tábla jelentette, amely a hajdan dicső vidék pusztulására emlékeztetett, hiszen Nagyenyed sokáig Erdély és így Közép Európa egyik meghatározó szellemi központja volt. Ma már csak egy bentlakásos magyar középiskola van a falak között.... Aggodalmaid között ott van-e a nemzetért való aggodalom? A magyarság őrizte meg a legtöbbet az eredeti európai műveltségből minden téren: mennyire féltjük ezt a hatalmas kincset? Vannak-e eszközeink, hogy megismerjük és megtartsuk? Mert azért az élet több, hogy nemaz eledel és a test, hogynem az öltözet. A nemzetért való aggodalmaskodásról: a féltő tájékozódásról, a mozduló tenniakarásról mára már a legtöbb társadalmi réteg jórészt leszokott. Ki tenné kockára vagyonát, állását, jó hírét, nyugalmát olyan bizonytalan, sőt idejétmúlt fogalomért, mint a nemzet?
Talán akkor, amikor imádkoztunk és Pista lecsukott szemmel, áhítattal imádkozott, a szeme rebbenésén érthettünk meg valamit abból, hogy mit is jelent aggódni. Minden rendben van körülötted és magadban? Vannak-e elintézetlen ügyeid? Van-e a szívedben aggodalom önmagad élete felől? Vannak emberek, akikért aggódsz? Mert azért az élet több, hogynem az eledel és a test, hogynem az öltözet. Ahogy lassan felnőttünk, lassanként belehintették a szívünkbe az aggódást. Akkoriban nyaranta Nagyenyeden nyaraltunk a nővéremmel és a kolozsvári rokon gyermekekkel, ifjakkal.... Napjainkat a Maros-parti strandon töltöttük, s egyetlen témánk a sok vicc mellett az volt, hogy mi lesz Erdéllyel. Akkor még nagyon sokan azt hitték, hogy a kommunizmus elmúltával Magyarország visszakapja az elcsatolt területeket, vagy legalábbis visszaállítják az 1940-es határokat. Hogy újra egy család lehessen a nemzet. Minden határon túli magyar EZÉRT hallgatta a Szabad Európa rádiót, s erre az eseményre minden család egy-egy üveg Tokajit tartalékolt a könyves szekrény tetején.. A fiatalok körében nagy volt a bizakodás, de a szíve mélyén mindenki aggódva tudta, hogy nem úgy lesz.