Habár a molekuláris evolúcióbiológia példa nélkül álló bepillantást enged az állatok evolúciójába, nem tud információkat adni a kihalt állatokról. Ezért a kutatók megpróbálják kombinálni az ősmaradványokból és az élő formákból származó adatokat, a genetikai adatokat a morfológiai jellemzőkkel. Hosszú időn keresztül a mikroevolúciós és a makroevolúciós folyamatok tanulmányozását két különböző dolognak tartották, most azonban megpróbálják a két területet összevonni. Dél-amerikai rágcsálóvendég, a nutria. Reményeik szerint nem csak a rágcsálók esetében, hanem általánosabb kérdésekre is megtalálják a választ az emlősök származásával, és a közöttük lévő összefüggésekkel kapcsolatban. Dulai Alfréd
A miocén – azaz a nagyjából 230 millió éve kezdődött, és 5, 3 éve befejeződött földtörténeti kor – alatt Dél-Amerika területén számtalan nagytestű rágcsáló kószált. Némelyikük valóságos óriás volt, a leghatalmasabb, a Josephoartigasia monesi lehetett, melynek harapása egy tigrisével vetekedett, tömege pedig egyes becslések szerint akár az egy tonnát is elérte – az újabb számítások alapján "csupán" 350 kilogrammos volt. Az óriási rágcsálók mára szinte mind eltűntek, kivéve a vízidisznót, amely átlagosan 35-66 kilogrammot nyom, igaz, találtak már 91 kilogrammos példányt is. A kapibaraként is ismert emlős Közép- és Dél-Amerikában őshonos. Az Isostylomysok maradványai a 20. század eleje óta kerülnek elő. Tutajozó rágcsálók. Az új leleteket az uruguayi Camacho-formációnál találták meg, a lelőhely a felső miocén korából származik – az itt felfedezett állatok tehát valamikor 13-5 millió éve éltek. A kutatók egy szinte teljesen ép, kifejlett példányhoz tartozó koponyát és állkapocscsontot; illetve egy fiatalabb egyed fogakat is tartalmazó állkapocscsontját azonosították.
A dél-amerikai és az afrikai rágcsálók génjeinek mutációit használták fel a rágcsálók evolúciós történetének a rekonstrukciójához, és megszerkesztették a törzsfájukat. Az eredményeik azt mutatják, hogy az afrikai és a dél-amerikai radiáció egymástól függetlenül zajlott le, de a két csoport közös ősökön osztozik. A genetikai adatok szerint a csoportok szétválása jóval korábban történt (45 millió évvel ezelőtt), mint amit az ősmaradványok mutattak eddig (36 millió év). A radiáció után ezek a rágcsálók alkották a dél-amerikai kontinens legelésző faunáját. Sok Caviomorpha rendkívül nagy méretű, némelyik ma élő fajuk a legnagyobb rágcsálók közé tartozik a Földön. A legtöbb rágcsálótól eltérően sok Caviomorpha faj erősen szociális, és az anyagcseréjük valamint a szaporodási stratégiájuk is a nagy emlősökéhez hasonlít. Óriás ősrágcsálóra bukkantak Dél-Amerikában | National Geographic. A molekuláris módszerek használatával talán sikerül megválaszolni a paleontológusok által évtizedekkel ezelőtt feltett evolúciós kérdéseket. Az új felfedezések jelentősen megváltoztatták a tradicionális elképzeléseket az emlősök evolúciójáról.
Megkezdődött az ún. háremeztetés időszaka a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság Montág-pusztai Állattartótelepén. A csaknem háromszáz magyar szürke szarvasmarha tehén megtermékenyítéséről idén négy fiatal tenyészbika gondoskodik – írja a Körös-Maros Nemzeti Park közleményében. Igazgatóságunk tenyészbika-állományát a kardoskúti, Sóstói Állatartótelepünkön tartjuk. Minden év februárjában innen szállítunk át közülük néhányat a Montág-pusztai telepre a három hónapos pároztatási időszakra. A február 1-jén átszállított négy fiatal (5-8 éves), bika számára négy, egyenként 50-100 tehénből álló háremet alakítottunk ki. A nemrég lezárult ellési időszakban a Montág-pusztai telepen csaknem kétszáz szürkemarha borjú született. A fiatal állatok közül minden évben meghagyunk tenyészbika-jelölteket, melyeket aztán 2-3 éves korukban vizsgálnak meg a bírálók, ekkor dől el, hogy alkalmasak-e továbbtenyésztésre. Fotó: Pap János
Mit tehetünk a nutriák ellen? A kérdés nem könnyű. A nutria nemcsak félénk és óvatos, de ráadásul nagyon ritkán bújik elő a vízből, így a szárazföldi csapdázás esetében kevésbé sikeres védekezési mód. A legkézenfekvőbb megoldás a vízben úszó nutriák kilövése, legalábbis ez lenne, de ezt az adott helyszín függvényében lehet mérlegelni. Az 1990-es Egyezmény az európai vadon élő növények, állatok és természetes élőhelyeik védelméről kimondja, hogy mi a teendő az inváziós fajok esetében, illetve az őshonos fajok védelme érdekében. Erre ráerősít az Európai Parlament és a Tanács 1143/2014/EU rendelete az idegenhonos inváziós fajok betelepítésének vagy behurcolásának és terjedésének megelőzéséről és kezeléséről. A röviden inváziós listaként emlegetett dokumentumban 66 faj szerepel, a nutriát is beleértve, és nagy vonalakban szabályozzák benne a vele kapcsolatos feladatokat. Persze, ott van még a vadvédelmi törvény is, tehát Magyarországon jelenleg is megvan a jogszabályi háttér arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet vadászni ezekre az állatokra.
A szemfülesebb természetkedvelők már hallhattak arról, hogy olykor-olykor felbukkan a nutria Magyarországon, sokan azonban azzal sincsenek tisztában, hogy egy hüllőről, halról vagy egy rágcsálóról van-e szó. A hódpatkány portréja következik. A Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság még tavaly májusban számolt be arról, hogy egyre több nutriát fedeznek fel a területükön, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság területén pedig augusztus végén találták meg egy nutria tetemét, egészen pontosan Szakmáron. Míg előbbinél tizenhárom, utóbbinál három helyről került elő ebben az időszakban a hódpatkány, de Enyedi Róbert, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság zoológiai referense szerint ezekből a számokból nem igazán lehet következtetni a nutriák magyarországi összlétszámára. Az viszont egyelőre biztos, hogy jelenleg még viszonylag kevesen vannak jelen a rágcsálók hazánkban, és egyelőre nem okoznak nagy galibát. Elsősorban a Duna mentén fordulnak elő, de több, elszigetelt állományuk van szerte az országban, csatornákban, halastavak mellett is.
A rágcsálók az egyik legnépesebb rendjét alkotják. Mivel betegséghordozók, táplálék szempontjából pedig vetélytársaink is, szerepük igen jelentős, és az is érthető, hogy emberemlékezet óta harcban állunk velük. A rágcsálók a jégtakarók kivételével az összes földrész valamennyi élőhelyén honosak: sivatagok és erdők, mocsarak, vizek és emberi települések lakói. Újabban az Antarktiszon is megtelepedtek. Szinte bármilyen szerves anyagon képesek megélni, bár leginkább a magokat, növényeket és azok gyökereit kedvelik. A rend legkisebb képviselője a törpeegér (Micromys minutus), a legnagyobb a dél-amerikai vízidisznó (Hydrochoerus hydrochaeris). Minden rágcsáló felső és alsó állkapcsában is egy pár metszőfog van. A nyúlalakúakkal ellentétben azonban fogaik csak felül zománcosak. Mivel rágófogaik egész életükben kemény munkának vannak kitéve, hamar elkopnak, de állandóan utána is nőnek. Nincs gyökerük, hosszú ívben és enyhén előrehajolva, mélyen benyúlnak az állkapocsba. Ha egy rágcsáló nem tud eleget rágni, hamarosan éhen pusztul, mivel fogai annyira túlnőnek, hogy nem képes enni sem.
Mert háború lesz. A régi harc jó és rossz között. De ezúttal az utolsó. Mert aki győz, azé lesz a világ...
Olyan érzés volt a vége felé, mintha "áh, ez még jó lesz tölteléknek" módon írta volna a történetet King (vagy a forgatókönyv író? bár úgy olvasom viszonylag jól követi a könyveket a sorozat), miközben a végkicsengés már ott volt készen a fejében. Kicsit hosszas néhol az út, de összeségében megéri kiállni kitartani a végéig.
A kialakuló két társadalom élesen elkülönül egymástól, jókra és rosszakra – e kettő harcára koncentrál a történet. Sokak számára ez a túlzott leegyszerűsítés, ez a "légből kapott" természetfeletti szál elronthatja a regényt. Stephen king végítélet film sur imdb imdb. Pedig megvan a logikus magyarázata, miért kellett ezt belevinnie az írónak: azért, mert a megtizedelődött (valójában gyakorlatilag alig pár százalékára csökkent) emberi populáció olyan ritka népsűrűséget eredményezne a valóságban, hogy hőseink heteket vándorolhatnának anélkül, hogy bárki emberfiába belebotlanának, arra pedig végképp kicsi lenne az esély, hogy az Egyesült Államok különböző pontjairól indulva összetalálkozzanak. Kellett tehát egy "mágnes", ami magához vonzza őket, és hát minden valamirevaló mágnesnek két pólusa van… Ezzel tehát szerintem könnyű megbarátkozni, vagy legalábbis megérteni, miért van rá szükség – ráadásul King ebből is kihozza a maximumot. A két "ellenséges" tábor közötti, meglepő és hátborzongató eszközökben dúskáló "vetélkedés" egy másik szinten érdekfeszítő, mint a regény első fele volt, de nem kevésbé szórakoztató.