Arany János: SZENT LÁSZLÓ FÜVE 1847 I. Ezer év után még nem irtak nyolcszázat, Hanem legfölebb csak nyolcvan-egynehányat, Mikor László király, magyarok királya, Pogány kun hadakkal háborúba szálla. Nagy volt a vérontás, folyt a vér, mint patak, Tőle a vizek is mind megáradtanak, A mező sik-vér lett, mint valamely tenger, Sziget benne a sok halomra ölt ember. Kivel sebje nem bírt, az vérbe fúladott, A félig elevent megfojtá a halott. Elveszett a kun mind, vagy esett rabságba, Egy maradt hirvinni messze Kunországba. Fényes győzödelem, zsákmány sok és gazdag: A magyar vitézek ezeken osztoztak; Osztoztak, lakoztak, nagy vígan valának, Itták áldomását a nehéz csatának. A király ellenben csöndes sátorában Buzgón imádkozva térdepelt magában, Fényes győzedelmét nem tartá övének, Hálát adva érte Ura-Istenének. De nem hallgatá meg a felséges Isten, Véres háborúkban mivel kedve nincsen, Véres háborúkban, emberáldozatban Hogy gyönyörködhetnék a jó Isten abban? Hiába, hogy a vért szomjas föld felissza, Bosszúért kiált az az egekre vissza, S jaj annak a népnek, vétkezett az sokat, Kit a bosszuálló Isten meglátogat!
A genciána, a keresztesfű kenőcse mentette meg a népet a döghaláltól, s ezt azóta is Szent László füvének nevezi a nép. Forrás: Lengyel Dénes: Régi magyar mondák Kiemelt kép: wikipedia
A nyílvessző messze szállott, s ahol lehullt, egy genciána fűszálat átütött. A genciána, a keresztesfű kenőcse mentette meg a népet a döghaláltól, s ezt azóta is Szent László füvének nevezi a nép.
- II. A király pedig űlt a földnek porában, Bűnbánatot tartván néma sátorában; Megszaggatta szárnyát gyászos köntösének, Koronája helyét hamuval hinté meg. Fennszóval könyörge: "Én uram Istenem! Könyörűlj, könyörűlj veszendő népemen; Ontsd ki rám, ha tetszik, méltó haragodat: Csak népemről vedd le sujtoló karodat. " Így könyörge László, magyarok királya, Hát ime! tömérdek nép tolong hozzája: Férfiak, asszonyok, vének és gyermekek, Mint sirból kijáró halvány kisértetek. Zúgó mormolásuk hallik már előre, Mintha messzi földről sáskafelleg jőne, Vagy mintha föld alól mennydörgést hallani, S mond a pásztor: no lesz az éjjel valami! Ahogy közeledtek, nőttön nőtt a lárma, A király felállott, a népet bevárva; Nem ijedt ugyan meg, nem szokása félni, De mégsem tudá a dolgot mire vélni. Hiába tolultak a király elébe, Hiába volt mindnek hangos a beszéde, És hiába hallott a király oly sokat: Egy csöppet sem érti zajos panaszukat. Végre egy kiállott s telt torokkal szóla: "Atyafiak, mondá, hallgassunk a szóra, Ne beszéljünk ezren, ugy sosem lesz vége, Nem figyelhet mindre király ő felsége.
Akkor is elküldte öldöklő angyalát Széles e hazában támaszta döghalált, Rendre hullott a nép, mint midőn kaszálnak Hull a fű előtte az éles kaszának. A vérnek mezején büszhödöző testek Fojtó páráikkal lettek a győztesek, A magyarok pedig omlottak szüntelen, Keserű lett nékik a szép győzödelem. Minden utcza és ház telve döghalottal, De, hogy eltemetné, nincsen ember ottan, Másszor a holt-testet hordták a mezőre, Most az élő ember futott oda tőle. Szomszédnak a szomszéd bajához nincs köze, Hamvából kialutt a barátság tüze, Megszünt a rokonság, nincs testvér, atyafi, Elhagyák az apát fölnevelt magzati. Édes anya, látván hogy ajaka kékül, Sikoltva szaladt el beteg gyermekétűl: De futósabb lőn a halál sárga lába: Elfogá s leverte az anyát futtába. A reménység is, mely fogytig ki nem fárad, Rövidebbre fogta most a kantárszárat: Másszor az esztendőt hatvanával mérte, Most, ha volt egy napja, azzal is beérte. Kiki mit gyakorlott, arra ment a szája: Vagy imádkozásra, vagy káromkodásra; – Mindegy, akármelyik haljon meg hamarabb: Mi öröme annak, a ki élve marad?
Egy a kivánságunk, egy az akaratunk: Egy is elbeszéli, mi pedig hallgatunk, Vagy, ha más nem volna, én is elmondhatom, Szóljatok, ha úgy nincs, a hogy előadom. Helybehagyta a nép és elcsöndesedett, Akkor amaz egyik ily beszédet kezdett Uram király, László, azt kérdem, tudod-e Hogy mi végett jöttünk most ennyien ide? Oh jaj! tekints végig széles országodban, Meglátod a szörnyü romlást, a mi ott van: Ide s tova elhull néped egész nyája És vad állatoknak lészesz a királya. Hiába parancsolsz böjtöt, imádságot, Azzal meg nem óvod haldokló országod, Könyörögtünk untig, de a böjt, az éhség Csak öregbité a pestis dühöngését. Mi az oka ennek? ismerjük el végre: A mi bolondságunk és apáink vétke: Elhagytuk az istent, elpártoltunk tőle Ki Szittyaországból kihozott e földre. Sovány puszták helyett szép országot adott, Jó baromtenyésztőt, tágast és gazdagot, Nagy széles folyókat, halat bennök sokat, Vadas erdőt, hegyet, tiszta forrásokat. De többet akaránk tudni az őseknél: Megszüntünk áldozni buzgó kútfejeknél, Rátettük kezünket sok áldozó kőre S új Istennek raktunk templomot belőle.