A rendezőnek kiváló partnerei voltak az arcával is a '60-as évekbe passzoló Anya Taylor-Joy, Matt Smith, aki – bár ez talán egyesek számára elsőre meglepő lehet –, a veszélyesen vonzó Jacket meggyőző hitelességgel alakítja, illetve élete utolsó szerepében Diana Rigg. A '60-as évek-érzésre Wright a korszak nagy színészeinek castingjával erősít, így Rigg mellett prominens szerepet kapott Terence Stamp is. Az Utolsó éjszaka a Sohóban végső soron mégis egy coming-of-age történet Eloise-ről, aki naiv tinilányból magabiztos divattervező lesz; bár nem kevés őrület árán. A film igazi sztárja ettől fogva – a Jojo Nyuszi ban már ígéretesen bemutatkozó – Thomasin McKenzie, aki Ellie változásának teljes folyamatát árnyalt precizitással ábrázolja. Wright tanmeséje a nosztalgia veszélyeiről tehát egy stílusos midcult, ami azzal együtt is kiemelkedik a filmek sodró tömegéből, hogy a történetének alapjait nem nevezhetjük korszakalkotónak. A rendezőt bevallottan olyan filmek inspirálták, mint Nicolas Roeg Ne nézz visszá ja vagy az Iszonyat Roman Polanskitól: előbbit az okkult horror holtakkal való kommunikáció-aspektusában emeli be, míg utóbbira a szexuális töltetű rémálmokból asszociálhtunk.
Villódzó neonfények, dallamtapadást okozó zenék, megismételhetetlen stílusérzék – ilyen az 1960-as évek Londonja. De emellett mocskos, sötét és veszélyes is, bármennyire is romantizáljuk a múltat. Edgar Wright az Utolsó éjszaka a Sohóban című filmjében Thomasin McKenzie, Anya Taylor-Joy és Matt Smith tolmácsolásában egy életre kiírtja belőlünk a "rossz korba születtem" érzést. A pszichológusok szerint a nosztalgia egyfajta védekezési mechanizmus, amit a tudatalattiban a hideg hívhat elő. Legyen szó rideg viselkedésről vagy hosztilis környezetről, az ember irányába érkező fagyot érezve melegségért kiált az elme, és visszagondol a "régi jó időkre". Ez a londoni művészeti egyetemre divattervezői ambíciókkal érkező Ellie (Thomasin McKenzie) számára a '60-as évek, ami kezdetben egyfajta kapocsként szolgál közte, az elhunyt édesanyja és az őt felnevelő nagymamája között. Ám a meleg otthonból kiszakadva már menekülőutat nyújt – különleges képességének köszönhetően éjjelente valóban elszökik a 1960-as évek Londonjába.
után mondjuk semmi kétségünk nem férhetett ahhoz, hogy Wright milyen klasszul tud bánni zenékkel, de összességében is mind 1966-ot (a Tűzgolyó bemutatója a két ünnep között volt és már láthatóan nem tél van), mind 2019-et (a forgatás évét) egyszerűen tökéletesen lehozza: a díszletek és jelmezek (sminkekkel), valamint a fényképezés és a vágás perfekt összhangban repít oda, ahova épp kell. Technikai fronton műfaján belül ez legalább annyira erős összhatású, mint a Dűne, sok jelölés kinéz a díjszezonban. Az idősebb gamerek még emlékezhetnek az 1969-ben és 1961-ben játszódó két GTA Londonra, na ezek után biztosan megjön a kedvünk játszani valami modern cuccal ebben a környezetben! És ha csak a technikai fronton lenne erős a mozi… de nem! A Ne hagyj nyomot! -ból, a Jojo nyuszi ból és az Idő ből ismert Thomasin McKenzie simán elviszi a hátán a filmet, hiába állították be előzetesen az alkotást két egyforma arányú főszereplővel operálónak, az Új-zélandi lány az egyértelmű főhős. Tökéletes választás volt, ízig-vérig ráillik és ugyan nem kell feltétlenül eddig látott színészi repertoárját túlteljesítenie, valójában csak karaktere nem mozog annál nagyobb skálán, hogy erre rászoruljon.
Ehhez képest a szexualitás csak nagyon felszínesen jelenik meg, pedig maga Wright nevezett meg olyan inspirációkat, mint a Ne nézz vissza! Nicolas Roegtól vagy az Iszonyat Roman Polanskitól, melyekben ennek központi szerepe van. Hiába tűnik személyes történetnek, Wright nem enged be minket eléggé tinédzserkori emlékeibe. Még Quentin Tarantino szintén egy letűnt korhoz intézett ódája, a Volt egyszer egy... Hollywood is őszintébb érzelmeket hozott elő a karakterei lelkének mélyéről. Az inspirációt jelentő művektől eltérően Wright nem mer elszakadni a történetmesélés konvencionális formájától, vagyis a (rém)álomlogika helyett végig ügyel arra, hogy a fantázia és a valóság közti határ egyértelműen elváljon. A főszereplőt objektív szemszögből látjuk, így nem kételkedünk a szemszögének megbízhatóságában. Ez jelentősen csökkenti az Ellie körüli veszélyérzetet, hiszen legrosszabb esetben is csak hülyét csinál magából a csoporttársai előtt, amikor furcsa víziói támadnak. Wright ezzel elvágja a metaforikus értelmezések lehetőségét, és minden szó szerintivé válik.
Egy amerikai nagyvárosban öt embert meggyilkoltak. A gyanúsított a kihallgatásán annyit kér: " Kerítsék elő Jack Reachert! " A keresett személy egy leszerelt katona, aki öntörvényű magánnyomozóként kezd el igazságot osztani a városban és aki a vádlott mellé kirendelt védőügyvéd mellett rájön, hogy nem is olyan egyszerű ez az ügy, a háttérben sötét titok lappang… A film azoknak ajánlott akik szeretik az akciót, a fordulatos cselekményt, és a nagyszerű színészeket. Egy kis ízelítő: Író: Lee Child Rendező: Christopher McQuarrie Szereplők: Tom Cruise (Jack Reacher) Rosamund Pike (Helen Rodin) Robert Duvall (Cash) James Martin Kelly (Rob Farrior) Richard Jenkins (Alex Rodin) Werner Herzog (The Zec) Alexia Fast (Sandy) David Oyelovo (Emerson) Michael Raymond-James (Linsky) Jai Courtney További információ: Képek Kritika – Honlap jack Az 1996-os film egy drámai mese. Tartsd meg a nőt, te mocskos állat!. Főszereplője egy kisfiú, aki furcsa betegséggel született: négyszer olyan gyorsan öregszik, mint társai. Szülei és magántanára mindent megtesznek, hogy a kisfiúnak megkönnyítsék az életét, és távol tartsák a veszélyes kinti világtól.
De kiváló a film vége is: McQuarrie be mer szólni a kötelező amerikai akciófilmes, sőt westernes tanulsággyárnak is: itt aztán magasról tesznek a mindenképpen korrekt és erkölcsileg-jogilag is védhető igazságszolgáltatásra. Le a korrektséggel, le a rendőrséggel! Jack Reacher | Werner Herzog Mindemellett McQuarrie - roppant szimpatikusan - elsősorban képekben gondolkodik. Az első jó tíz percben egy szó sem hangzik el, de később is megannyi dolgot mond el nonverbálisan - legyen szó akár tényfeltárásról, akár motivációról, akár érzelmekről. Ízelítő az Atlético pokróc, provokatív stílusából + videó - Hírnavigátor. Ehhez pedig pompásan asszisztálnak a színészek, akik egyébként gond nélkül felveszik a rendező "komolyan félkomoly" stílusát. Tom Cruise kellően sokoldalú, szimpatikus, ugyanakkor egy csipetnyit kattant szuperhős, szemében épp ideális mennyiségű jogos önhittséggel és lenézéssel, egy-egy felejthetetlen arckifejezéssel; a film egyik legjobb megoldása, egy buszmegállós jelenetben - megint csak szavak nélkül - egy egész különálló kisfilm játszódik le perfekten, nem kis részben Cruise arcjátékának köszönhetően.
Ízelítő az Atlético pokróc, provokatív stílusából + videó 09:18 | Magyar Nemzet - Sport Antifutball és provokáció. Így jellemezhetjük az Atlético Madrid stílusát a Manchester City elleni Bajnokok Ligája-meccsen. A negyeddöntő első mérkőzésén több ingerlő jelenet volt, Ángel Correa akár piros lapot is kaphatott volna azért, ahogy megrúgta a fekvő Jack Grealish-t.
Szigorúan hideg, poénoktól mentes filmről beszélhetünk, bár a végén megjelenik egy-két vicc, ezt kevésnek érzem. Az izgalmat megöli, hogy minden cselekmény előre sejthető, a végén egy apró fordulatra lehetünk figyelmesek, de ez nem kárpótolja az elmaradt izgalmakat. A film vége kifejezetten összecsapottnak hat, nyitott szálak nem maradnak, de szebben is be lehetett volna fejezni, az utolsó egy perces elbeszélés, mintha egy szuperhős film befejezése lenne ("igazságos, jön, megment"). A TV2 műsorújsága.. Összegezve nem lesz a kedvencem, számomra egyszer nézhető film marad. Biztosan van, aki kedveli az ilyen stílusú filmeket, de romantikázó vagy családi estékre válasszunk másik filmet.
Lehetséges, hogy bizonyos tulajdonságokat nem tud használni internetes oldalunkon, amennyiben úgy dönt, hogy nem fogadja el a cookie-kat.