Ha második világháború és Szovjetunió, akkor Don-kanyar és totális pusztulás. Ha pedig megszállás, akkor a mi szovjet megszállásunk. Miközben egyesek "magyargyalázást" kiáltanak, joggal merül fel a kérdés, hogy a szovjet megszállásról ki fog filmet készíteni? A válasz azonban kézenfekvő: majd "ők". Hiszen ezt a gesztust az elkövetőknek érdemes megtennie a feloldozás reményében. A Természetes fény afféle szerepet tölt be, mint a Hideg napok (amelynek délszláv párfilmjére azóta is várunk): a szembenézés, feldolgozás lehetőségét adja meg egy olyan helyzetben, ahol csak rossz döntéseket lehetett hozni, amelyeket még fokozott az emberi gyarlóság, az információhiány, az ideológia súlya, a hierarchia kötöttsége és a vakvéletlen. Mert a történelmi filmeknek igenis ez a funkciója, az empatikus és szigorú mélyfúrás a kollektív emlékezetbe, nem a talmi győzelmekkel kábítás és a melldöngetés. A berlini Ezüst Medve-díjas film talán kevésbé koncentrált és feszült, kevésbé ambivalens morálisan, mint a Saul volt, de helyette ad mást.
Ha pedig már a tájról beszélünk, ez kicsit emlékeztethet a Lélekvihar című lett filmben is festőien megörökített lápvidékhez, ami nem véletlen, hiszen a Természetes fény t is részben Lettországban forgatták, ami szintén hozzátesz egy réteget a film valószerűségéhez. Természetes fény A film viszont mindezek ellenére nem könnyű darab: a már említett lassú cselekmény idővel már meg tudja fogni a nézőt, de nem biztos, hogy a többségnél el is éri azt a hatást, amit a rendező szeretett volna. Egyértelműnek tűnnek az előképek is, így a Saul fia (vagy akár a Napszállta) kézikamerás, a főszereplőhöz tapadó képei, illetve Elem Klimov Jöjj és lásd című háborús filmklasszikusa, mely szintén egy megszállt faluban játszódik. Utóbbiakkal ellentétben azonban a Természetes fény nem felkavaró film, sőt: a harci jelenetből leginkább csak pár pillanatnyi káosz látszik, a potenciálisan sokkoló részeket pedig nem is látjuk, inkább csak Semetka arcán tükröződnek a borzalmak. Nem biztos, hogy ezeket feltétlenül mutatni kellett volna ahhoz, hogy igazán átéljük ezeket, de tény, hogy így nem üt akkorát a film kulcsjelenete sem.
A Természetes fény egy ilyen alakulat három napját mutatja be valahol Ukrajnában. A forgatókönyvet Nagy Dénes Závada Pál azonos című regénye alapján írta, ám a nagy ívű, húsz évet felölelő műnek csak egy kis részletéről van szó, arról a bizonyos három napról valamikor 1942-43 körül. Nincs sok fogódzó a főszereplők előéletéről, csak néhány elkapott párbeszédből derülhet ki pár információ a nézők számára, a rendező láthatóan csak és kizárólag a jelen időre akar koncentrálni, de még odáig is lassan jutunk el, hogy legalább az alapokkal tisztában legyünk: kiről vagy miről szól a film. A lassú tempójú film kritikus pontja az első negyedóra, amely sokáig semmi támpontot nem ad a nézőnek, hanem csak életképeket látunk a megszállók életéből: elkoboznak egy elejtett szarvast a parasztoktól, megpróbálják kirángatni a sárba ragadt lovasszekeret és így tovább, miközben a legtöbb jelenet szürkületben, de legalábbis félhomályban játszódik, mocsaras, havas, téli tájakon. És amikor már kezdhetnénk attól tartani, hogy az egész film véletlenszerűen egymás után vágott realisztikus jelenetek halmaza lesz a kopár erdőben térdig sárban gázoló honvédekről, a film szép lassan beszippant, és ha lassan is, de kirajzolódik egy történet (bár gyaníthatóan lesznek nézők, akiket addigra már elveszít a rendező).
A film rendezője a többszörösen díjazott Nagy Dénes, akinek a Természetes fény az első játékfilmje. Nagy korábban az Együtt című rövidfilmjével két díjat nyert a 38. Magyar Filmfeszmlén; Lágy eső című rövidfilmjével szerepelt a cannes-i filmfesztivál Rendezők Kéthete elnevezésű programjában; Másik Magyarország – Töredékek egy falu hétköznapjaiból című, Bukta Imre portréfilmjéért elnyerte a Magyar Filmkritikusok díját. A rendező Závada Pál nagysikerű regényét adaptálta vászonra. A megrendítő erejű filmben teljesen új arcok láthatók, főszereplői ismeretlen, amatőr színészek. A nagyszabású és hiteles képi világ megteremtése Nagy Dénes állandó alkotótársa Dobos Tamás operatőr (Apaföld, Genezis, Fűzfa) és Ágh Márton (Tegnap, Drakulics elvtárs, Szelíd teremtés – A Frankenstein terv) látvány- és jelmeztervező érdeme. A film történész szakértője Ungváry Krisztián volt. A Természetes fény magyar-lett-francia-német nemzetközi koprodukcióban, a Campfilm gyártásában, a Mistrus Media, a Lilith films, a Propellerfilm és a ZDF arte koprodukciójában, a Magyar Nemzeti Filmintézet, a Magyarországi Filmszakmai adókedvezmény, az Eurimages európai koprodukciós támogatás, a CNC – Aide aux Cinemas du Monde, a National Film Centre of Latvia, a Riga City Council és a Kreatív Európa Media program támogatásával készült.
A rendező egyik nagy húzása, hogy csupa amatőr színész játszik a filmben, akik közül a Semetkát alakító Szabó Ferenc tényleg telitalálat, az első gesztusától az utolsóig természetesnek hat, beleértve a tájszólását is. De az összes többi szereplő is üdítően hiteles a szerepben: nemcsak külsőre olyanok, mintha megelevenedtek volna a régi háborús fényképek, hanem sallangmentesen, maníroktól mentesen alakítják a szerepüket. És hála istennek nincsenek szájbarágós párbeszédek arról, hogy "de hát mit is keresünk itt, messze a szülőföldünktől? ", amik pedig az ilyen filmekben nem ritkák. Hasonlóan életszerűek a helyi parasztokat játszó színészek, itt egyetlen arc sincs, aki ne lenne ideillő. De a színészek mellett legalább ennyire fontos Ágh Márton látvány- és jelmeztervező munkája is, aki láthatóan realisztikus, korhű megjelenésre törekszik, és ezt a feladatot bravúrosan meg is oldja ( itt rövid betekintést is nyerhetünk, hogyan). Végül szintén ki kell emelni az operatőrt, Dobos Tamást, aki állandó alkotótársa a rendezőnek, és hideglelősen kelti életre a saras, fagyos poklot, máskor viszont meg tudja mutatni a táj határtalan szépségét is.